Impresszum

A Fogas. Fiatalok kulturális lapja.
Soha nem jelent meg.
Az alábbiakban néhány nyersanyag olvasható a tervezett első számból.

Karcolat a bürokráciáról (Valcz Péter)

Iskolában kirándulást szerveznek. Valcz Péter örömmel áll hozzá a dologhoz, meg is fűzi szüleit, hogy adják beleegyezésüket az ügybe, ami ötezer forintba kerül.

Óriási szerencse, mert azzal, hogy Valcz Péter is jelentkezett, érvényes az IBUSZ által kibocsátott kedvezmény, a harminc gyerek után.

Épp ekkor a dalai láma megbetegedett. A tudós buddha főpapok rájöttek, hogy a dalai láma egyik lehetséges reinkarnációja Valcz Péter. Sürgősen rábeszélik, hogy jelenjen meg ekkor és ekkor. Igen ám, csak a helyzet az, hogy a lámaválasztás és az iskolai tábor egy időpontban van. Hát erre Valcz Peti nagyon elszomorodik, mert már nagyon várta azt a tábort. Peti büszke édesapja besétál az iskolába, hogy beszéljen az osztályfőnökkel. Igen ám, csak az osztályfőnök hirtelen megbetegszik, ezért az apa még mindig büszkén lesétál az igazgatói irodába. Az igazgató keserves arccal, ugyanakkor büszkén, mert hogy az ő iskolájába jár az egyik lehetséges dalai láma, elmondja az apának, hogy ezt a pénzt már elküldték az IBUSZ-nak. Erre, a már kevésbé büszke apa, elsétál a Rumbach Sebestyén utca 29-be, és beszél az IBUSZ igazgatójával. Igen ám, csak ha Valcz Peti nem megy a táborba, a kedvezmény semmivé válik. És a kedvezmény sokkal többet ér, mint az egy személyre jutó költség, ezért nem lenne ajánlatos a kiszállás. No, de ne szomorodjunk el, mert az IBUSZ igazgatója olyan büszke arra, hogy a lehetséges dalai láma magyar, ezért megadja a huszonkilenc gyerekre is a kedvezményt. Igen ám, csak valakinek igazolnia kell, hogy Valcz Peti valóban a dalai láma lehetséges reinkarnációja. Nos, hát ezt ki intézi el, ha nem Valcz Peti már-már lassan mérges édesapja. Hát mit tehet mást az apa, kimegy Tibetbe. Igen ám, csak Tibetben nem adnak minden jöttmentnek Láma-Reinkarnációs Igazolást. Mit tehet mást, visszamegy Magyarországra és magához veszi az anyakönyvi kivonatot. Visszarepül Tibetbe és tárgyal egy emberrel, aki végre megadja az igazolást. Na, az apuka visszarepül Magyarországra, és újra elmegy a Rumbach Sebestyén utca 29-be. Ott átadja az igazolást a dirinek. A főnök jóváhagyja, hogy V. Peti visszakapja a kirándulás árát, és ismerteti a cég szokásait, amiben az áll, hogy a pénzt csak átutalással kaphatja meg az ügyfél. Na most mi van akkor, ha nincs bankszámlája a családnak. No, de ne keseredjünk el, Valcz Peti édesapja mindenre gondolt, és már előre csináltatott egy folyószámlát. Valcz Petinek az édesapja bemegy az OTP-be, hogy felvegye az összeget. No de a pénz még nem jött meg. Másnap újra bemegy az apuka, és végre fölveszi az ötezer forintot.

Este kilenc órakor az öreg, kifárasztott, már cseppet sem büszke édesapa megy haza a sötét utcában, zsebében az ötezer forinttal, közben arra gondol, hogy mi van akkor, ha most kirabolják. Bemegy a kapun, felmegy a lépcsőn, becsapja az ajtót, majd óriásit káromkodva lekever két hatalmas pofont a fiának, az egyik lehetséges dalai lámának.

Amit tudni illik (Asztalos Gábor)

Nevezzük szernek. Nem hallatszik túl barátságosan, de nem véletlenül nevezem így, még az elején. A fent használt szó nehezen behatárolható és nagyon átfogó, hiszen nagyon sok mindent érthetünk szer alatt. Nagyon sokan nem tudnak róla semmit, még a téma biológiai oldalát sem ismerik, mégis használják. Úgy gondolom, hogy mielőtt bárki is belekezdene valamibe, előtte bizonyosodjék meg róla, hogy tulajdonképpen mit csinál. Sajnos kevesen gondolják így. Aztán vannak, akiket érdekel a téma ezen része, de mégse tudnak megfelelő mennyiségű és minőségű információhoz jutni, mert nincs rá mód, nincs hol utánanézni. Az én dolgom nem az, hogy megmondjam az embereknek, hogy miről mit gondoljanak, az mindenkinek a magánügye, mindenki gondoljon azt, amit akar. Viszont vannak tények, amit el kell fogadnunk. Én nem a saját véleményemet mondom el, hanem csak tényeket közlök, olyan dolgokat mondok el, amibe nem lehet belekötni, nem lehet róla "másképp gondolkodni". A téma pedig nem más, mint a cannabis-származékok hatásmechanizmusa.

A legtöbb ember, amikor azt hallja, hogy "fű", egyből a kábítószer szó jut az eszébe. Sajnos, a téves elképzelések már az alapoknál kezdődnek. A cannabis-származékok a pszichedelikumok csoportjába tartoznak, vagyis a tudatmódosító szerekhez. A tudatmódosító szerek az embert más, a szokásostól eltérő tudatállapotba juttatják. Ebbe a pontba nyugodtan belekapaszkodhatnánk, elméleteket, apróbb filozófiai elgondolásokat állíthatnánk föl. Csakhogy a cikk a dolog másik feléről szól. Arról, hogy mi játszódik le az ember szervezetében, mikor az ilyen szerek hatása alatt van. A cannabis nevű növény hatóanyaga, legfontosabb molekulája a THC, vagyis a Delta9 Tetra-Hydro-Cannabinol. Mikor az ember szervezetébe kerül a THC-molekula, az előbb-utóbb bejut a vérkeringésébe, akár a tüdőn vagy a gyomron keresztül. Az ereinkben lévő, friss THC rövid időn belül eljut az agyba, ahol megkezdődik az ő főbb szerepe. Az agyban a sejteket három nagy részre osztjuk: alapsejtek, fősejtek és gátlósejtek. A gátlósejt szerepe már a nevéből is kikövetkeztethető, vagyis meggátolja, hogy az alapsejtek és a fősejtek összekeveredjenek. Ahhoz, hogy ezt a feladatot ellássa, értelemszerűen energiára van szüksége. Az energiadús molekulákat a gátlósejt az ún. receptoraival veszi fel a vérkeringésből. Tehát a receptor olyan, mint egy szívószál. Az a molekula, amiből a gátlósejt az energiát nyeri, kísértetiesen hasonlít a THC-molekulára. A THC-t a receptor összekeveri a számára energiaforrást jelentő molekulával. A különbség a két molekula között az, hogy a THC eltömíti a receptorokat, ezalatt a gátlósejt megszűnik működni, amíg a receptor el van tömődve. Ennek következtében az alapsejtek és a fősejtek összekeverednek, amiért az ember különös, szokatlan, de, hozzá kell tegyem, egyáltalán nem új állapotba kerül. A hatás addig tart, amíg a receptor kitisztul. Ha mindez megtörtént, a gátlósejtek újra működőképesek lesznek. Amit fontos még megemlíteni, hogy a gátlósejtek nem halnak el, csak "pihennek". Tehát a cannabis-származékok nem ölnek agysejtet, ellentétben az alkohollal! Vitatott része a témának, hogy mennyi idő alatt ürül ki a szervezetből a THC-molekula. Ahány ember, annyi vélemény, ezért sem kell készpénznek venni, amit mások mondanak. De egyvalami biztos, a THC nem idegen a szervezet számára a fent említett hasonlóság miatt, ezért az nem is igyekszik megszabadulni tőle, nem úgy, mint egyes szintetikus drogoktól.

Remélem, hogy a leírt érvek megváltoztatják egyes emberek túlságosan elfogult véleményét, és ha valaki elolvassa a cikket, minden nehézség nélkül megérti ezt a kis leegyszerűsített magyarázatot, amitől kicsit nagyobb biztonságban érezheti magát, mondván, hogy most már ezzel is tisztában vagyok. Ezek alapján az érvek és információk alapján már inkább lehet véleményünk a téma körül keringő zavaros légkörben. Azt hiszem, hogy ez azok közé a témák közé tartozik, amit tudni illik.

Barátságos harmadik félidő (Saurus Iván)

A minap érdekes dolog történt velem. Volt ugyanis egy magyar-osztrák meccs (0:0), amin kint voltam, mintegy ötezer szurkolótárssal egyetemben. Jó szar meccs volt, de most nem ez az érdekes. A történethez tudni kell azt is, hogy én MTK-szurkoló vagyok, és tagjai közé sorol az MTK szurkolócsapata: a Blue Front. A meccsre is együtt mentem az egyik vezetőbb szurkolóval, aki rögtön, ahogy a pályához értünk, csatlakozott az Ultras for Hungary (vagy valami ilyesmi) nevű csapathoz. Ennek a csoportnak a lényege az volt, hogy ők buzdítják meccsről meccsre a magyar válogatottat, a csoport tagjai közt voltak fradisták, újpestiek, kispesti ultrák és a Blue Front "képviseletében" Dávid is (ő az, akivel mentem, plusz még egy barátommal, de ő nem "törzsszurkoló", csak úgy eljött). Jómagam nem nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy beálljunk ebbe a csapatba és együtt Ria-Ria-Hungáriázzunk meg stb. Különösebb problémám azonban nem volt velük, én aznap a meccsre jöttem, hogy lássam, hogy játszik a csapat (ezt tévében is megtehettem volna, de válogatott meccsen még nem voltam azelőtt), szóval szurkolni se volt nagy kedvem, meg a nagy magyar öntudatom se ébredt fel bennem (azt hiszem, ez még vagy párezer évig aludni fog, pláne ez után, de mindegy). A meccs elején az ultra csoportok kitették drapijukat (ezek vászon transzparensek, melyeken a szurkolócsapat neve van), így tett Dávid is és kiaggatta a BF-ét is. A meccs alatt az ultrák hevesen szurkoltak, én, mint ahogy elterveztem, békésen néztem a meccs hömpölygő, lassú folyamát. Szóval szolidan szurkoltam, ergo ültem a helyemen és néztem ki a fejemből... Persze jött is a nagy magyar szurkolók torkaiból a "büdös zsidózás", az osztrákokra. Az persze kérdés, hogy ezt hogy kombinálták össze, de hát magyar mentalitás, meg persze volt cigányozás is rendesen, de nem volt extrémebb a dolog, mint bármely más magyar meccsen. Gondoltam, nem ugatom le őket egyedül, még a végén megvernek, ők vannak többen, pedig hát a kurva anyjukat, de lehiggadtam. A meccs végén szépen lassan szedegették le a drapikat, Dávid a kezembe nyomta a BF-ét, hogy vigyem haza. El is indultam a barátommal... Be a metróba, hatalmas tömeg, leszállás a Moszkva téren, ahol elvileg vártak volna minket kocsival. Ám ez nem úgy alakult, ahogy az el volt tervezve, így beljebb sétáltunk egy mellékutcába, hogy esetleg nem ott parkol-e. Hát nem. Végül a haverom elkezdett telefonálni, hátha oda tudja rángatni a kocsit abba az utcába, ahol mi várakoztunk. Közben három alak járkált körülöttünk, nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget, mert a meccsen láttam őket, gondoltam, ők is hazafelé igyekeznek. Hát nem. Miközbem a barátom még mindig a telefonját baszkurálta öt-tíz méterre tőlem, ezek hárman körém álltak. Egyik hátulról, a másik kettő meg elölről jött. Három két méter magas, két méter széles egyént kell elképzelni leborotvált fejjel (persze). Majd az első izomagy odaszólt: "Add a drapit, kisöcsém!" Én először néztem rá, mint borjú az újkapura: "Miről beszélsz?" "Na, add csak ide, de gyorsan, vagy megverünk." Ezek után még mindig adtam az ártatlant, ők még közelebb léptek hozzám. Nekem azt tanították otthon, hogy ha valaki ki akar rabolni (itt végül is ez történt), adjak oda neki mindent, és ne kockáztassam meg azt, hogy esetleg jól megruháznak. Épp hogy csak átfutottak ezek a gondolatok az agyamon, amikor a hátam mögött álló már ki is nyitotta a táskámat és ki is vette a drapit, majd a magasba emelte, mintha a győzelmi zászlót vette volna magához, és pár ezredmásodperc alatt futásnak eredt mindhárom izomtibi. Bátor tolvajok, mit ne mondjak. Valószínűleg utánuk futottam volna és jól elnáspángoltam volna őket, vagy valami ilyenre gondolhattak. Hát nem. Ott álltam, beszarva (férfiasan bevallom). Először arra gondoltam, hogy még jól jártam, hiszen ellophatták volna a telefonomat, a pénztárcámat, a táskámat stb. Igaz, hogy őket a drapi érdekelte, de mégis, mi van, ha arra gondolnak, itt ez a kölyök (ráadásul MTK-s), vegyük el a cuccát. Majd másodszorra arra gondoltam, hogy hű, de jól jártam, hiszen nem vertek össze és nem fekszem ott a földön vérbefagyva. Majd hihetetlen dühöt éreztem, hogy hogy lehet ilyen aljas, csaló egy ország ez a miénk, hiszen itt nem egy drapiról volt szó, hanem az MTK drapijáról, kicsit durva lesz a megfogalmazás, de igaz: fajgyűlöletből lopták el, mert MTK-s, és mert az MTK a zsidó csapat. Hazaértem egy félórával később. A düh nem csillapodott, kiborultam és elkezdtem utálkozni. Elkezdtem utálni ezt a mocskos kis országot azért, mert olyan, amilyen. Elhatároztam, hogy ahogy lehetőségem lesz, elmegyek innen és szarok az egészbe, mert undorító és mocsok. Egy meccsen voltunk, egy csapatnak szurkoltunk, majd jönnek és különbséget tesznek. Pedig én is és ők is csak egy sporteseményen voltunk kint, ahol a meccs, a játék lenne elvileg a lényeg. Most már lehiggadtam, és azóta voltam egy Vasas-MTK-meccsen, ahol majdnem megvertek, úgy kellett elszaladnom, de az egy másik történet, talán majd a következő számban, csak az alapja azonos, az, hogy én zsidó vagyok.

Együtt.Most - Avagy olasz-magyar egy újgenerációs szurkoló szemével (Plankó Gergely)

Éééés a játékvezető lefújja! Mindenható sípjával véget vet a csodának, amit a fiúk és mi és együtt és különben is RIA-RIA-HUNGÁRIA!! Eksztázisban üvöltjük, hogy Szép volt fiúk, mert az volt, és jár nekik az ünneplés meg ollézás. Akárcsak a legnagyobbak, most ők is együtt örülhetnek a közönségükkel, vagyis velünk. Ez a lényeg, hisz a mi Zidane-unk Illés, Beckhamünk Hamar, Kluivertünk pedig Horváth Feri! Lehet, hogy szidjuk őket, fanyalgunk, de a szívünkben élnek és képesek vagyunk utolsó erőnkig szurkolni értük. Mi, az újgenerációsok.

Mi nemigen emlegethetjük fel Puskást, Bozsikot, de Törőcsiket vagy Varga Zolit se nagyon. És a mostani külföldi sztárokkal kapcsolatban sem a Cruyffal vagy Pelével való összehasonlítás jut eszünkbe. Mi azt a világot csak hangulatos, fekete-fehér felvételek által ismerjük. Mert bizony, amikor megtelt az akkor még százezres Népstadion... És ez nem is volt ritkaság. Nos, akik mindezt még látták, más szemmel nézik a mai magyar válogatottat. Ők azok, akik néha némán, szomorúan néznek egy gyengébb meccset, vagy ki se mennek. Vagy éppen rekedtes hangon ordítják, hogy: "Mi a kurva anyádért nem tudod lekezelni a labdát?". Igen, ők azok, mert van összehasonlítási alapjuk, de hiszem, sőt, tudom, hogy ugyanúgy őszinte szeretettel és lelkesedéssel gondolnak Mátyusékra, mint a nagy öregekre. Azért szidják őket, mert szívük mélyén segíteni akarnak tapasztalataikkal. És amikor a csapat így játszik, ők sem tudnak elfordulni tőlük.

A dicsőségért, a pontért, a közönségért, a kapitányért, magukért és az országért küzdöttek. Már az elején világossá tették, hogy a "jönnek az olaszok, azt' vágnak hatot!" mondással alaposan mellétrafált néhány vészmadár. Csoda készült - és ezt mindenki érezte a stadionban. Mi legszívesebben már az első magyar fejest is bent láttuk volna, csak Toldo nem volt velünk egy állásponton. Állva, szünet nélkül buzdítottuk a csapatot, így nem esett túl jól, hogy a mi Janink labdaeladása után Inzaghi éles szögből igazolta klasszisát. Ehhez képest leírhatatlan volt Horváth Feri egyenlítő góljának hatása. Korra, nemre való tekintet nélkül ugrottak egymás nyakába a szurkolók, ahogy kell, magyar vagy - pajtás vagy, és Feri a király! Fújták a dudát, ordítva hirdettük az igét és szívből örültünk. Még a "mocskos olaszok" gyalázásában is valahogy szeretet volt. Hisz ha ilyet lát a szurkoló, akkor nem zsidózik, nem cigányozik (csak néhány bunkó a végén a román eredmény hallatán), legfeljebb Inzaghit köcsögözi le, hisz hogy mer két gólt lőni ellenünk, vagy Del Pierót fütyüli ki a cserénél, merthogy "megasztár" létére igen halovány teljesítménnyel sikerült előállnia (lebőrözte Mátyust, mekkora penge...). Aki viszont jogosan kaphatott kritikát, az a brit játékvezetői hármas. Inzaghi lesen kapta meg Totti ívelését, ami ugye a hálóban kötött ki. Később Totti nem kímélte a gólhelyzetben kitörő Hamart, amiért máshol azonnal felhasználandó beutaló jár a zuhanyzóba. A végén meg erősen mellénk állt, azzal, hogy nem adta meg az olasz gólt. Kapott a spori hideget, meleget, egy idő után már angolul... Milyen fontos is a nyelvtanulás!

A második egyenlítő gól pedig külön történet. Ahogy az exfradista csodacsatár besodorta a labdát, elszabadult a menny. Hetvenkilencedik percben magyar csapat Olaszország ellen! Az öregek talán még Puskásékat is elfelejtették egy pillanatra (remélem, ezzel nem követtem el szentségtörést...), mi, fiatalok pedig az önfeledt ünneplés közben arra gondoltunk, lehet ez igaz? Hosszú vegetálás után együtt kiálthattuk: JÁTSZIK A CSAPAT!

Mikor a spori belefújt a sípjába, véglegessé vált: hősök születtek ma, és ehhez mi is hozzájárultunk egy kicsikét. Ahogy a csapat és a közönség egymással szemben ünnepelt a végén, igazán felemelő volt. Nem hiszem, hogy akkor, ott bárkit is bántott volna, hogy nem nyertünk, pedig nyerhettünk volna a meccs képe alapján. Ezen gondolkozott az ember hazafelé menet, majd otthon újra átgondolta, felidézte az Eb-mérkőzéseket, és újraértékelte, kivel is ikszeltünk le, kiknek is voltunk igazán méltó ellenfelei.

Jöhetnek a litvánok, grúzok, románok, hiszem, hogy a fiúk nem bízzák el magukat, de bíznak majd annyira magukban, hogy merjenek megint így játszani, hisz tudnak, és biztosan nem akarnak megint lesüllyedni az átlagos szürkeségbe. Akkor bizony, srácok, megyünk Japánba! Így látta egy újgenerációs szurkoló a meccset, amit sem ő, sem mások nem felejtenek el egyhamar.

Vattacukor (Plankó Gergely)

Legyünk őszinték: ki nem röhögött jókat akkoriban azokon az újvilági filmtermékeken, amelyekben a humor első számú forrását a bélműködés és a testnedvek szolgáltatták, amikor ezek még az újdonság erejével hatottak? Nem igényeltek túlzott agyi aktivitást, így a néző a film mellett a popcorn elfogyasztásának is több figyelmet szentelhetett. Amikor pedig egy-egy káromkodás is elhangzott, nos, akkor a mozilátogató visongott örömében. Csak hát, mint általában minden másra, erre is nagyon hamar ráunt az igényesebb publikum. Nem csak azért, mert a fogyasztók törvénye szerint a trendet követni kell, hanem mert az agysejtek elkoptak a sok pihenéstől, és ez nem volt éppen áldásos állapot. Máshol azonban annyira rákapott a nép a hányásra és egyéb ínyencségekre, hogy a készítőknek egyre inkább megérte ilyesfajta filmet forgatni. Sima ügy: nem kell túl bonyolult forgatókönyv sem, a kreativitás szót el lehet felejteni, a siker úgy is garantált. És hol is van ez máshol?

Erre mondhatnánk, hogy például a South Parkban. A sok gyerkőc számára minden egyes fuck you élvezetet okoz, egy böfögés viszont már katarzisélménnyel ér fel. És South Park nem olyan kicsi, mint azt gondolnánk. Nagyjából 200 millió lakosa van, 51 államból áll... Ez a helyzet. Két amerikai srác, Terry Parker és Matt Stone úgy rúgják fenékbe a saját országukat, hogy az kicsiny hegyi városkává zsugorodik. A zseniális duó agyszüleményével világméretű őrületet váltott ki, hisz rengetegen felismerték a sorozatban rejlő iróniát. Persze akadtak kritikusok, akik csak a véres jeleneteket és káromkodásokat vették le belőle, és hevesen támadják. Az ilyen álszenteknek javasolnék egy V-chipet...

Az biztos, hogy kellő nyitottság és befogadóképesség kell a filmhez. Le kell szögezni, hogy gyerekeknek semmi esetre sem ajánlott a megtekintése, és bizonyos felnőtteknek sem. Aki már az elején megbotránkozik, annak esélye sem lesz arra, hogy felfedezze az alkotás értékeit. A South Park ugyanis nem Beavis&Butthead, nem non-stop debil baromkodás. Inkább A Simpson család zseniális humorának felturbózott változata. El kell fogadni, hogy itt a kisiskolások bazmegelnek, elégnek, cseszegetik Istent, anyukák gusztustalan német szexvideói mennek az interneten, a Sátán Szaddam Husszeinnel kerül közelebbi viszonyba, a vezérkar pedig elég rendesen a fajelmélet befolyása alatt áll. Nyilvános kivégzéseket rendeznek a katonák szórakoztatására, a gyermeki ártatlan szellem megőrzésének érdekében. Bill Gates pedig végre megkapja a várva-várt elismerést közkedvelt produktumaiért. Ja, Amerika és Kanada között apokaliptikus háború tör ki. A poénok kellően változatosak, a dalocskák pedig hatalmasat dobnak a film hangulatán. A nyitódal arról a bizonyos Sunday Morning-ról megadja az alaphangot, később jön az Uncle Fucka, a Kyle's Mom Is a Bitch, az Oscarra jelölt Blame Canada vagy éppen személyes kedvencem, a Brian Boitano.

Nem meglepő, hogy az agyonszidott amerikaiak képesek így látni önmagukat? Ki tudják röhögni azt, hogy a valóságban miken képesek nevetni. Ez nagyon is becsülendő, mégsincs kampány-íze, hogy milyen önironikus, fasza jenki csávók is vagyunk. De gondoljunk bele abba is, hogy ha South Park Amerika, akkor Kenny, Stan, Kyle és Cartmann az igazi amerikaiak. Őket pedig megszerettette velünk a film, tehát éppúgy imádjuk az újvilági kultúra követőit, mint e kedves elmebeteg gyerekeket? Félreértés ne essék, nem általánosítok, nem degradálom az amerikaiakat, és nem tengek túl a "hand-in-hand pajtások!"-érzésben, csak megpróbálok Parker és Stone ösvényére lépni, akik a sztárkultusz, a TV-mánia, a túlzott hazafiság, a rasszizmus és egyéb népbetegségek kiirtása után örömtáncot járnak önnön nemzeti identitásuk felett. A városka az őrült ámokfutás végén ünnepli a győzelmet, hisz megmentették a világot vagy mi, énekelnek, minden marad a régiben, a szemlélete senkinek sem változik meg, jobb se lesz semmi, de miért is legyen, ha már így is a boldogság rózsaszín vattacukrában fürdik a világ.

Ezt a vattacukrot kell időnként összevérezni, hogy soha ne térjünk le a helyes útról. Ezt teszi a sorozat már nyolc éve, ami végre nálunk is elindul, hogy a mi vattacukrunk se maradjon vér nélkül. Lagzi Lajcsi uralma lejárt, Zámbó Jimmyt is hamarosan utoléri a végzet. Jut eszembe, nekünk is volt valaha South Parkunk. Úgy hívták: Szomszédok. Bár azt hiszem, az brutálisabb volt...