Nagyszünet. A városmajori diákság alternatív kulturális lapja. Második évfolyam, első szám. Megjelent kétezerhárom január tizenhetedikén, körülbelül százötven példányban. Szerkesztette: Pályi Sándor Márk. Szerzőink, munkatársaink: Áder András, Beck Márton, Bernát Saci, Futár Fanni, Knébel Dóri, Molnár Eszter, Nagy Ádám, Pálos Gergely, Pálos Hanna, Pataki Anna, Plankó Gergely, Porogi Dorka, Rochlitz Réka, Sólyom Kati, Tarr Ferenc. Korrigálta: Henn Ildikó (köszönjük!). Következő megjelenésünk dátuma bizonytalan. Az újság ára ötven forint maradt.
(Blogkomment: más számok, más újságok is föl lesznek téve - már el is kezdődött, lásd alul -, továbbá lehet, hogy pdf- vagy képformátumban is, illetve a hiányzó illusztrációk pótlása esedékes.)
2003. január 17., péntek
Helyvektor kezdőknek (Bernát Saci, Knébel Dóri)
Eleged van a sörből és a hideg szendvicsekből? - Irány a konyha!
1. Vegyél elő 1 lábost, töltsd fel 3/4 részig vízzel és rakd fel forrni (buborékok)
2. Rakj bele 1 csipetnyi sót és 1 zacskó csövestésztát, hagyd benne addig, amíg megpuhul (kb. 10 perc)
3. Szósz: a) apróra vágott sonkakockákat, 1/4 hagymát megpirítasz serpenyőben kis olajban, hozzáadsz egy kis oregánót; b) 1 üveg paradicsomszósz (pl. Uncle Ben's)
4. Vegyél elő 1 jénait (tűzálló üvegtál), rakd bele: a) a tésztát; b) a szószt (mindent önts össze); c) reszelt sajtot rakj az egész tetejére
5. 180°C-on / középállás (gáztűzhely) süsd (figyeld!), amíg aranybarna nem lesz a sajt, a tészta pedig ropogós
KÉSZ...
1. Vegyél elő 1 lábost, töltsd fel 3/4 részig vízzel és rakd fel forrni (buborékok)
2. Rakj bele 1 csipetnyi sót és 1 zacskó csövestésztát, hagyd benne addig, amíg megpuhul (kb. 10 perc)
3. Szósz: a) apróra vágott sonkakockákat, 1/4 hagymát megpirítasz serpenyőben kis olajban, hozzáadsz egy kis oregánót; b) 1 üveg paradicsomszósz (pl. Uncle Ben's)
4. Vegyél elő 1 jénait (tűzálló üvegtál), rakd bele: a) a tésztát; b) a szószt (mindent önts össze); c) reszelt sajtot rakj az egész tetejére
5. 180°C-on / középállás (gáztűzhely) süsd (figyeld!), amíg aranybarna nem lesz a sajt, a tészta pedig ropogós
KÉSZ...
Tudósítás az ODB munkájáról (Tarr Ferenc)
Aki nem tudná, a Városmajori Gimnáziumban működik egy ODB nevű szerezet. Hogy ez mit is jelent pontosan? Szó szerint, azt hiszem, Osztályok Diákbizottságát. Ténylegesen azonban a "szervezet" célja, hogy a diákok beleszólhassanak az iskola életébe. A másik fontos célja, hogy a tanulók jogaiért kiálljon, illetve formálja azt. Két tanár is segíti ezt a munkát. Az utóbbi célért Henn Ildikó a felelős. Őt lehet megkeresni, ha úgy érzed, hogy sérültek a jogaid, és ennek következménye kell legyen. A rendezvények szervezéséért Jenes Béla a felelős, őt keresd, ha valami ötleted van egy rendezvénnyel kapcsolatosan vagy szervezni szeretnél valamit, de akkor is, ha egyszerűen csak segíteni akarsz. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Jenes tanár úr mindig szeretettel várja a szervezni, segíteni vágyókat, akik az iskolai életéért tenni szeretnének valamit. Na erről ennyit!
Az ODB a következőképpen működik: minden év elején van egy gyűlés. Tulajdonképpen ez a legnagyobb, a legfontosabb és az egyetlen. Ezen minden osztály két képviselője részt vesz, mármint elvileg. Az így összegyűlt társaság évente választ maga közül egy elnököt és annak két helyettest. Az elnöknek nincsen meghatározott feladatköre. Általában ő beszél az igazgatóval, ha kell valami a diákoknak. Többek között rá hárul még a programok felelőssége, és általában Jenes tanár úr, akarva-akaratlanul, kénytelen együttműködni vele. A helyettesek feladata ebben segíteni, illetve helyettesíteni őt.
Az év folyamán minden nagyobb esemény előtt van egy kisebb gyűlés, ahol Jenes tanár úr elmondja, mi meg megbeszéljük, amit kell. Az ODB feladata még a házirend változtatásának elfogadása is. Szóval nagyjából érted, miről szól az egész.
Hát akkor most arról ejtek szót, hogy gyakorlatilag hogyan működik ez az egész. Egész évben nagyon kevés a gyűlés, bár elnökünk azért mindig van. A jogi kérdésekbe és az iskola irányításába az ODB nem szólhat bele. Rendezni, szervezni úgyis csak néhány lelkes diák szokott, az ODB csak mint "szponzor" vesz ebben részt. Elnöknek lenni nagyon megtisztelő, de nagy jelentősége nincsen. Tulajdonképpen egy olyan "szervezet" elnöki posztja ez, amely nem létezik. Az ODB gyakorlati célja, hogy legyen. Gyakorlati haszna annyi van, hogy biztosít egy kisebb fórumot a diákok panaszainak. Persze tudod, hogy ez... Na mindegy!
Legyen szó arról is, mit tervezünk még ebben a tanévben. A napokban lezajlott szalagavatót követően februárban lesz először is farsang helyett álarcos-bál, amely nagyon ígéretesnek tűnik. Mindenki felismerhetetlen lesz ugyanis, jó zene és - remélhetőleg - sok ember lesz. Aztán márciusban megrendezésre kerül az immáron hagyományosnak mondható osztályok közti műveltségi vetélkedő. Szintén márciusban kerül sor a Major Színházi Napra. Bárki indulhat rajta egy maximum 30 perces színdarabbal. Aztán áprilisban lesz idén is SHOW. A témát persze nem áruljuk el. Végül júniusban rendezünk 24 órás focit, egy óriási tanévzáró bulival egybekötve. Ezek mellett még valószínűleg lesz negyedikes-búcsúztató buli, 60-as-70-es évek-fesztivál és még néhány koncert. A programokról az ODB-seknél érdeklődj. Mindenről próbálunk időben szólni, úgyhogy reméljük, Te is eljössz majd.
(A szerző az ODB elnöke)
Az ODB a következőképpen működik: minden év elején van egy gyűlés. Tulajdonképpen ez a legnagyobb, a legfontosabb és az egyetlen. Ezen minden osztály két képviselője részt vesz, mármint elvileg. Az így összegyűlt társaság évente választ maga közül egy elnököt és annak két helyettest. Az elnöknek nincsen meghatározott feladatköre. Általában ő beszél az igazgatóval, ha kell valami a diákoknak. Többek között rá hárul még a programok felelőssége, és általában Jenes tanár úr, akarva-akaratlanul, kénytelen együttműködni vele. A helyettesek feladata ebben segíteni, illetve helyettesíteni őt.
Az év folyamán minden nagyobb esemény előtt van egy kisebb gyűlés, ahol Jenes tanár úr elmondja, mi meg megbeszéljük, amit kell. Az ODB feladata még a házirend változtatásának elfogadása is. Szóval nagyjából érted, miről szól az egész.
Hát akkor most arról ejtek szót, hogy gyakorlatilag hogyan működik ez az egész. Egész évben nagyon kevés a gyűlés, bár elnökünk azért mindig van. A jogi kérdésekbe és az iskola irányításába az ODB nem szólhat bele. Rendezni, szervezni úgyis csak néhány lelkes diák szokott, az ODB csak mint "szponzor" vesz ebben részt. Elnöknek lenni nagyon megtisztelő, de nagy jelentősége nincsen. Tulajdonképpen egy olyan "szervezet" elnöki posztja ez, amely nem létezik. Az ODB gyakorlati célja, hogy legyen. Gyakorlati haszna annyi van, hogy biztosít egy kisebb fórumot a diákok panaszainak. Persze tudod, hogy ez... Na mindegy!
Legyen szó arról is, mit tervezünk még ebben a tanévben. A napokban lezajlott szalagavatót követően februárban lesz először is farsang helyett álarcos-bál, amely nagyon ígéretesnek tűnik. Mindenki felismerhetetlen lesz ugyanis, jó zene és - remélhetőleg - sok ember lesz. Aztán márciusban megrendezésre kerül az immáron hagyományosnak mondható osztályok közti műveltségi vetélkedő. Szintén márciusban kerül sor a Major Színházi Napra. Bárki indulhat rajta egy maximum 30 perces színdarabbal. Aztán áprilisban lesz idén is SHOW. A témát persze nem áruljuk el. Végül júniusban rendezünk 24 órás focit, egy óriási tanévzáró bulival egybekötve. Ezek mellett még valószínűleg lesz negyedikes-búcsúztató buli, 60-as-70-es évek-fesztivál és még néhány koncert. A programokról az ODB-seknél érdeklődj. Mindenről próbálunk időben szólni, úgyhogy reméljük, Te is eljössz majd.
(A szerző az ODB elnöke)
A természetgyógyászatról (szerző: R2)
A természetgyógyászatnak sok ága van. Az ősi keleti tudásból kapunk egy kis ajándékot, mikor az indiai, tibeti, kínai vagy esetleg japán hagyományokon alapuló gyógyítási módszerekről hallunk, talán érdekesnek találjuk a megszokott orvosláshoz képest. A másik az európai. Gyógynövények, homeopátia, virágterápia, csontkovácsolás, vízgyógyászat, levegő- és fényterápiák - néhány az ismertebb lehetőségek közül. Esetleg, mint kiegészítő kezeléssel, találkozunk a természetgyógyászat különböző ágaival: az akupunktúrával, reflexológiával, masszázzsal, jógával, homeopátiával vagy a gyógynövényekkel, amely eljárások alapja, hogy csak természetes hatóanyagokat és semmiképpen sem agresszív módszereket alkalmaznak. A tévhittel és az orvosok általános véleményével szemben ezek valódi gyógyítási módszerek, ha nem is olyan értelemben, mint a gyógyszerekkel, műtétekkel való kezelés. Alapvető különbségnek érzem, hogy a gyógyszeres kezelés a tüneteket csillapítja ugyan, de sokszor mellékhatásokkal jár, és a valódi problémát nem szünteti meg, sőt akár súlyosbítja is azt. Ekkor még drasztikusabb lépések következnek: operációk, hosszútávú kezelések erősebb gyógyszerekkel, amelyek a szervezet egyéb részeit - például a méregtelenítő szerveket - leterhelik és rongálják. Ezzel ellentétben a keleti gyógyászati technikák a valódi okok megszüntetésére, az egyensúly helyreállítására koncentrálnak. Ez lassabb, de tartósabb rehabilitációt jelent, és a szervezetet nem károsítja, mivel annak természetes energiaáramlását igyekszik helyreállítani, illetve felpezsdíteni. Ez a beteg részt is automatikusan javítja, és visszaállítja a harmóniát. Felmerül a kérdés, hogy a gyógyítás mennyire múlik a beteg hozzáállásán. Sokan azt állítják, hogy a keleti gyógyászatok leginkább pszichés alapokon nyugszanak, vagyis akkor hatnak, ha elhisszük róluk, hogy hatnak. Ez részben igaz, mert a lélek és a test nagyon erősen befolyásolja egymást, ugyanúgy, ahogy egy fejfájástól rossz a kedvünk, egy rosszkedvtől is lehet fejfájásunk. És sajnos a halálfélelemtől is könnyebben lehet daganatos betegségünk, de életkedvvel elő lehet segíteni annak múlását is. Viszont ugyanígy érvényes ez a gyógyszeres kezelésekre is, azok is hatékonyabbak, ha bízunk bennük és a gyógyulásban.
Mindez nem azt jelenti persze, hogy mostantól minden kedves olvasónak természetgyógyászhoz kell rohannia, mert mi már hozzá vagyunk szoktatva sajnos ehhez az életmódhoz, és nem érdemes kísérletezni egy tüdőgyulladással, arra a legjobb ajánlat mégis az antibiotikum.
Mindez nem azt jelenti persze, hogy mostantól minden kedves olvasónak természetgyógyászhoz kell rohannia, mert mi már hozzá vagyunk szoktatva sajnos ehhez az életmódhoz, és nem érdemes kísérletezni egy tüdőgyulladással, arra a legjobb ajánlat mégis az antibiotikum.
Könyvajánló - Lődi Tamás új versei (Futár Fanni)
Ez egy verseskötet. Egy ismerős tollából - vagy billentyűzetéről. Mivel minden emberi megmérettetés szubjektív, emiatt a mi együttesünk, kórusunk, költőnk értékelésekor nem hagyható figyelmen kívül a közös alap. Ugyanabban a világban élünk, bár a katedra különböző oldalain állunk - gyakran.
Amikor az ő kötetét nézzük, akkor mi értékelünk, bár az ötös skálához nem kell ragaszkodnunk. Második kötet - azonos gondolatvilág. Lírai tájképek mögött sejlik a mögöttes személy, a formabűvész szófűzése nem teszi könnyűvé az általa indított gondolatbújócskát. Formai kötöttségeknek felel meg a szonettekkel vagy a tizenkét soros versekkel, és gondolatinak minden oldalon. Verseiben hivatkozásként előfordulnak nevek a Bibliából, a görög-római mitológiából és a tudomány magasságáról egyaránt. Mondatszerkezete gyakran tűnik juhászferencinek (végtelen mondatok), struktúrája kassákosnak (szabad, nem kötött forma), adys jelzőkként rémlenek fel az őslila szikrázó padlizsánok a piacon és több hasonló formai egységben. Együttesen tipikus magyar. Annak írja, aki fogékony rá.
Sajtóhiba nélkül manapság már nincsen nyomdatermék. A szöveg szerint a könyvet "Terézváros Önkörmányzata" támogatta, és például a "Megélhetési kufár" című versből is kispóroltak egy tét, "saját" jogon.
(Lődi Tamás: Örökölt munkadal. Magyar Napló, Budapest, 2002. 96 oldal, 1120 Ft.)
Amikor az ő kötetét nézzük, akkor mi értékelünk, bár az ötös skálához nem kell ragaszkodnunk. Második kötet - azonos gondolatvilág. Lírai tájképek mögött sejlik a mögöttes személy, a formabűvész szófűzése nem teszi könnyűvé az általa indított gondolatbújócskát. Formai kötöttségeknek felel meg a szonettekkel vagy a tizenkét soros versekkel, és gondolatinak minden oldalon. Verseiben hivatkozásként előfordulnak nevek a Bibliából, a görög-római mitológiából és a tudomány magasságáról egyaránt. Mondatszerkezete gyakran tűnik juhászferencinek (végtelen mondatok), struktúrája kassákosnak (szabad, nem kötött forma), adys jelzőkként rémlenek fel az őslila szikrázó padlizsánok a piacon és több hasonló formai egységben. Együttesen tipikus magyar. Annak írja, aki fogékony rá.
Sajtóhiba nélkül manapság már nincsen nyomdatermék. A szöveg szerint a könyvet "Terézváros Önkörmányzata" támogatta, és például a "Megélhetési kufár" című versből is kispóroltak egy tét, "saját" jogon.
(Lődi Tamás: Örökölt munkadal. Magyar Napló, Budapest, 2002. 96 oldal, 1120 Ft.)
Változatok egy limerick első sorára - A Beöthy Zsófia-féle magyar-fakultáció munkájából
A limerick egy olyan versforma, amely nevét egy ír városkáról kapta, és a tizennyolcadik század elején terjedt el, főleg Angliában lett népszerű. Rövid nonszensz-vers, rímképlete AABBA. Nemegyszer gúnyos, pikáns hangvételű.
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
Nézte az eget, látta, hogy villámlik,
Nevetett feléje,
S az lecsapott eléje,
Mosollyal arcán ma temetik. (Jankovics Soma)
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
Ott meleg volt, így aztán halódik
"Menjük el Görögbe!"
Szólt neki szép neje.
Így felelt: "Az nekem túl antik!" (Katona Anikó)
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
Házában napestig szaladgált egy gyík.
De nem volt rest,
Jött egy nyest,
És a vége már csak egy fekete lik. (Kovalik Natália)
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
Nem laktak ott mások, csak zombik,
Ezek a zöld, holdkóros ebek
Szerették az egereket
Így éjjel-nappal kergetik. (Péntek Adél)
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
Azon belül is egy rozzant lift.
Fel-alá sétált,
De háza szétvált
És felfalták mór zombik. (Porogi Dorka)
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
Nézte az eget, látta, hogy villámlik,
Nevetett feléje,
S az lecsapott eléje,
Mosollyal arcán ma temetik. (Jankovics Soma)
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
Ott meleg volt, így aztán halódik
"Menjük el Görögbe!"
Szólt neki szép neje.
Így felelt: "Az nekem túl antik!" (Katona Anikó)
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
Házában napestig szaladgált egy gyík.
De nem volt rest,
Jött egy nyest,
És a vége már csak egy fekete lik. (Kovalik Natália)
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
Nem laktak ott mások, csak zombik,
Ezek a zöld, holdkóros ebek
Szerették az egereket
Így éjjel-nappal kergetik. (Péntek Adél)
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
Azon belül is egy rozzant lift.
Fel-alá sétált,
De háza szétvált
És felfalták mór zombik. (Porogi Dorka)
Milyen az igazi (ideális) nő? - Körkérdés férfitanároknak
Korábbi lapszámunkban közöltük az iskolánk tanárnői által megválaszolt körkérdést, "Milyen az igazi (ideális) férfi?" címmel. Most a kérdés párjára válaszolnak majoros férfitanárok.
AMBRUS HUBA:
"Az igazi nő az, aki tetszik nekem. Mindig elmosogat, sosem áll a tévé elé, amikor meccs van. Nem panaszkodik, amikor fáradt."
GERGELY CSABA:
"X-lábai vannak, szőke, elállnak a fülei."
JÄGER CSABA:
"Attól függ, feleségnek kell-e vagy barátnőnek. Ha barátnőnek kell, az olyan, hogy amikor jön szembe az utcán, akkor nem kapsz levegőt. Ha feleségnek kell... ezen még nem gondolkodtam, a feleség az úgy egyszercsak ott lesz."
KESSELYÁK BENCE:
"Leginkább szőke, de nem feltétlenül. Ügyes, nyugodt és természetesen viselkedik. Nem bazmegel."
LŐDI TAMÁS:
"Ha van egy nő és egy férfi, akik boldogok együtt, azok egymás számára ideálisak; általánosat nem tudok mondani."
MOLNÁR BOTOND:
"Idáig minden lány, akibe beleszerettem, az igazi volt."
SCHULTHEISZ GYÖRGY:
"Az igazi nő az engem nagyon szeressen."
SZABAD ZSOLT:
"90-60-90 (90 éves, 60 napja van hátra, 90 milliója van a bankban)."
AMBRUS HUBA:
"Az igazi nő az, aki tetszik nekem. Mindig elmosogat, sosem áll a tévé elé, amikor meccs van. Nem panaszkodik, amikor fáradt."
GERGELY CSABA:
"X-lábai vannak, szőke, elállnak a fülei."
JÄGER CSABA:
"Attól függ, feleségnek kell-e vagy barátnőnek. Ha barátnőnek kell, az olyan, hogy amikor jön szembe az utcán, akkor nem kapsz levegőt. Ha feleségnek kell... ezen még nem gondolkodtam, a feleség az úgy egyszercsak ott lesz."
KESSELYÁK BENCE:
"Leginkább szőke, de nem feltétlenül. Ügyes, nyugodt és természetesen viselkedik. Nem bazmegel."
LŐDI TAMÁS:
"Ha van egy nő és egy férfi, akik boldogok együtt, azok egymás számára ideálisak; általánosat nem tudok mondani."
MOLNÁR BOTOND:
"Idáig minden lány, akibe beleszerettem, az igazi volt."
SCHULTHEISZ GYÖRGY:
"Az igazi nő az engem nagyon szeressen."
SZABAD ZSOLT:
"90-60-90 (90 éves, 60 napja van hátra, 90 milliója van a bankban)."
Össznépi csiki-csuki - Szalagavató, 1998 (Dávid)
Az idei szalagavató is legördült. Vége van, mindenki rongyosra pörgette a videókazettákat, összefogdosta az ujjlenyomatával a haverok fényképeit, a fények már kialudtak, az egész show olcsó emlékké silányult! Kinéztem a szótárból is: 'School Leavers' ball. Akik még nem estek át ezen a bohóckodáson, sajnos nem tudják, miről beszélek, akik pedig igen, azok úgysem olvassák ezt az egész ponyvát. Készülnek az Életre. Feleslegesen, hisz pár szám egy pecsétes lapon úgysem változtat az égvilágon semmin. Vagy igen? Erre inkább ti válaszoljatok!
A legjobb részei a táncikálásoknak persze a próbák voltak. Csak utána derül ki, hogy milyen is volt igazán (jó vagy rossz, nem ez a lényeg). Sokat számított. Főpróbán minden jól ment, másnap valamit mégis máshogy csinált rajtad kívül az összes "táncos". A tanárok búcsúztatója szenzációs volt (le a kalappal), a harmadikosok műsora aranyos (bocs), közönség idegen, rokonok álmosak, zene szokványos, hangulat szokatlan. A nagy rongyrázás lassan elhalt, köszi, hogy itt lehettünk!
A legjobb részei a táncikálásoknak persze a próbák voltak. Csak utána derül ki, hogy milyen is volt igazán (jó vagy rossz, nem ez a lényeg). Sokat számított. Főpróbán minden jól ment, másnap valamit mégis máshogy csinált rajtad kívül az összes "táncos". A tanárok búcsúztatója szenzációs volt (le a kalappal), a harmadikosok műsora aranyos (bocs), közönség idegen, rokonok álmosak, zene szokványos, hangulat szokatlan. A nagy rongyrázás lassan elhalt, köszi, hogy itt lehettünk!
2002. január 11... - Szalagavató, 2003 (Pataki Anna)
Délelőtt még az utolsó próbák, aztán gyorsan készülődni, irány a fodrász, összegyűrődött a frakkom, jaj még nincs kész a sminkem, és MA VAN A SZALAGAVATÓM...! Ezalatt a harmadikosok kihasználják a lehetőséget: végre üres az aula, és gyorsan még egyszer elpróbálják a búcsúműsort. A próba borzalmasan sikerül, minden rosszul megy, ami csak rosszul mehet: fények, zene, szöveg, no meg ezeknek az összehangolása, a mikrofonok nem érkeznek meg az ígért időpontra. "Sebaj, minél rosszabb a főpróba, annál jobb lesz az előadás", hangoznak el a biztató szavak.
Lassan elkezdenek szállingózni a negyedikesek, némelyikükre alig lehet ráismerni a haj- és ruhaköltemények alatt. Szerencsére senkit nem tévesztett meg a meghívóban szereplő 2002-es dátum, így a vendégek közül a tapasztaltabbak, illetve akiket figyelmeztettek a majoros szalagavatóra jellemző helyszűkére (cserébe viszont teljesen otthon érezhetjük magunkat), már másfél órával a kezdés előtt helyet foglalnak az első sorokban. A díszlet idén különösen jól sikerül (hála a 11.C-nek), az, hogy mindenkiről egy-egy (sőt több) kinagyított fénykép látható a falakon, nagyon személyes benyomást kelt. Az egyetlen bökkenő, hogy a középre belógatott, szintén fényképekkel teli karton elég sok bosszúságot okoz az emeleten álló nézőknek, akik elől a tánctér igen nagy részét eltakarja.
Alig tízperces késéssel a meghirdetett 18 órához képest megkezdődik az ünnepélyes szalagtűzés. Mivel igen alapos próbák előzték meg, a "szertartás" egy-két apróbb esettől eltekintve ("Jaj, nincs elég szalag nálam!"; "Nem tudom feltűzni ezt a nyavalyás biztosítótűt!" és hasonlók) szépen lemegy; némelyek meghatódva, mások fülig érő mosollyal, megint mások közömbösen hallgatják, amint bemondják a nevüket.
Az igazgatói beszédnek (amire a tavalyi negyedikesekkel szemben az ideiek méltónak bizonyultak) igen nagy sikere van, hatalmas tapssal fogadják a tréfás-verses költeményt. A harmadikosok műsora következik. Ennek is az volt a célja, hogy kifejezetten a negyedikesekhez szóljon, a későbbi visszajelzések alapján úgy tűnik, ezt többnyire sikerült megvalósítani. Ezzel sajnos az is együtt jár, hogy aki nem ismeri a történeteket, amelyekre utal a darab, az nem igazán tudja élvezni a poénokat; de hát ez az egész este a negyedikesekért van.
A tanárok búcsúműsora elsöprő sikert arat! Elsőre úgy tűnik, az alapkoncepció szinte egyezik a diákműsoréval, vagyis a négy osztályfőnök nosztalgiázva felidézi, mi minden történt ez alatt a pár év alatt, amire szívesen emlékeznek vissza, ám azután egész különös irányba fordul. A "vak" Dénes Istvánt hatalmas üdvrivalgással fogadja az ex-osztálya, mielőtt még egy szót is szólhatna. Az újonnan beszerzett mikroportokkal némi probléma merül föl, különösen Henn tanárnőt lehet igen rosszul hallani az elején, aztán végül egy mikrofon menti meg a helyzetet. Azt hiszem, a darab legszenzációsabb részének nevezhetjük a felfújható gumikrokodillal, fikusszal és hatalmas plüssállatokkal megspékelt ballagást, amelyben az iskola férfi tanári kara ezúttal az Angelica leánykar szerepében tetszeleg, Gráf tanárnő vezetésével. Az ember nehezen tudja eldönteni, hogy Schultheisz tanár úr lila garbója vagy a többiek által viselt lila szoknya a megnyerőbb rajtuk... Végül a már-már szokássá vált éneklés zárja a darabot, ahol ezúttal mindenki jól tudja a szöveget.
Rövid szünet következik, amelyben Pálos Hanna és Tarr Feri - a műsorvezetők - kicsit szórakoztatják magukat, ezért egy (remélhetőleg) fiktív autó tulajdonosát felkérik, hogy sürgősen álljon odébb az autójával, mert valaki nem tud elmenni miatta.
A táncok is nagyon szépen sikerülnek idén, bár a főpróbák nem mindegyiknél voltak zökkenőmentesek. Az osztálytáncok eléggé különböznek, de mindegyik összetett, hangulatos, úgyhogy ha valakinek valamelyik tánc kevésbé tetszik a másiknál (ami általában így szokott lenni), az adott tánc és az illető stílusa közötti különbséget jelentheti inkább, mint az igényesség hiányát.
Közben az öltözőben egy kis razzia keretében lefoglalásra kerül néhány laposüveg, ettől kezdve a fiúk csak felügyelet mellett cserélhetnek nadrágot, nehogy közben az egészségre káros italokat fogyasszanak.
Nincs viszont már felügyelet a Club Figuerasban rendezett "zártkörű" bulin, amin a negyedikesek mellett jónéhány alsóbb évfolyamos és legalább ugyanannyi ismeretlen vesz részt. Igen változatos, különböző stílusú zenéket játszanak, de ilyenkor az embernek szinte mindegy, hogy mi szól, úgyhogy a táncparkett mindig tele van; emellett sokan inkább az asztaloknál ücsörögnek és beszélgetnek.
Végül valamivel hajnali öt előtt a hely tulajdonosai finoman jelzik a mulatozóknak, hogy záróra van, így hát mindenki lassan visszatér a földre, majd ki a mínusz tíz fokba. Azonban, azt hiszem, ténylegesen csak másnap fogja föl az ember, hogy az este, amire hónapokon át készült, fölkelt hajnalban, bent maradt este miatta, ruhát varratott, frakkot bérelt, és a legtöbben annyira várták, most hirtelen egy pillanat alatt véget ért; és mindössze fényképek, videófelvételek, de legfőképpen emlékek maradnak róla.
Lassan elkezdenek szállingózni a negyedikesek, némelyikükre alig lehet ráismerni a haj- és ruhaköltemények alatt. Szerencsére senkit nem tévesztett meg a meghívóban szereplő 2002-es dátum, így a vendégek közül a tapasztaltabbak, illetve akiket figyelmeztettek a majoros szalagavatóra jellemző helyszűkére (cserébe viszont teljesen otthon érezhetjük magunkat), már másfél órával a kezdés előtt helyet foglalnak az első sorokban. A díszlet idén különösen jól sikerül (hála a 11.C-nek), az, hogy mindenkiről egy-egy (sőt több) kinagyított fénykép látható a falakon, nagyon személyes benyomást kelt. Az egyetlen bökkenő, hogy a középre belógatott, szintén fényképekkel teli karton elég sok bosszúságot okoz az emeleten álló nézőknek, akik elől a tánctér igen nagy részét eltakarja.
Alig tízperces késéssel a meghirdetett 18 órához képest megkezdődik az ünnepélyes szalagtűzés. Mivel igen alapos próbák előzték meg, a "szertartás" egy-két apróbb esettől eltekintve ("Jaj, nincs elég szalag nálam!"; "Nem tudom feltűzni ezt a nyavalyás biztosítótűt!" és hasonlók) szépen lemegy; némelyek meghatódva, mások fülig érő mosollyal, megint mások közömbösen hallgatják, amint bemondják a nevüket.
Az igazgatói beszédnek (amire a tavalyi negyedikesekkel szemben az ideiek méltónak bizonyultak) igen nagy sikere van, hatalmas tapssal fogadják a tréfás-verses költeményt. A harmadikosok műsora következik. Ennek is az volt a célja, hogy kifejezetten a negyedikesekhez szóljon, a későbbi visszajelzések alapján úgy tűnik, ezt többnyire sikerült megvalósítani. Ezzel sajnos az is együtt jár, hogy aki nem ismeri a történeteket, amelyekre utal a darab, az nem igazán tudja élvezni a poénokat; de hát ez az egész este a negyedikesekért van.
A tanárok búcsúműsora elsöprő sikert arat! Elsőre úgy tűnik, az alapkoncepció szinte egyezik a diákműsoréval, vagyis a négy osztályfőnök nosztalgiázva felidézi, mi minden történt ez alatt a pár év alatt, amire szívesen emlékeznek vissza, ám azután egész különös irányba fordul. A "vak" Dénes Istvánt hatalmas üdvrivalgással fogadja az ex-osztálya, mielőtt még egy szót is szólhatna. Az újonnan beszerzett mikroportokkal némi probléma merül föl, különösen Henn tanárnőt lehet igen rosszul hallani az elején, aztán végül egy mikrofon menti meg a helyzetet. Azt hiszem, a darab legszenzációsabb részének nevezhetjük a felfújható gumikrokodillal, fikusszal és hatalmas plüssállatokkal megspékelt ballagást, amelyben az iskola férfi tanári kara ezúttal az Angelica leánykar szerepében tetszeleg, Gráf tanárnő vezetésével. Az ember nehezen tudja eldönteni, hogy Schultheisz tanár úr lila garbója vagy a többiek által viselt lila szoknya a megnyerőbb rajtuk... Végül a már-már szokássá vált éneklés zárja a darabot, ahol ezúttal mindenki jól tudja a szöveget.
Rövid szünet következik, amelyben Pálos Hanna és Tarr Feri - a műsorvezetők - kicsit szórakoztatják magukat, ezért egy (remélhetőleg) fiktív autó tulajdonosát felkérik, hogy sürgősen álljon odébb az autójával, mert valaki nem tud elmenni miatta.
A táncok is nagyon szépen sikerülnek idén, bár a főpróbák nem mindegyiknél voltak zökkenőmentesek. Az osztálytáncok eléggé különböznek, de mindegyik összetett, hangulatos, úgyhogy ha valakinek valamelyik tánc kevésbé tetszik a másiknál (ami általában így szokott lenni), az adott tánc és az illető stílusa közötti különbséget jelentheti inkább, mint az igényesség hiányát.
Közben az öltözőben egy kis razzia keretében lefoglalásra kerül néhány laposüveg, ettől kezdve a fiúk csak felügyelet mellett cserélhetnek nadrágot, nehogy közben az egészségre káros italokat fogyasszanak.
Nincs viszont már felügyelet a Club Figuerasban rendezett "zártkörű" bulin, amin a negyedikesek mellett jónéhány alsóbb évfolyamos és legalább ugyanannyi ismeretlen vesz részt. Igen változatos, különböző stílusú zenéket játszanak, de ilyenkor az embernek szinte mindegy, hogy mi szól, úgyhogy a táncparkett mindig tele van; emellett sokan inkább az asztaloknál ücsörögnek és beszélgetnek.
Végül valamivel hajnali öt előtt a hely tulajdonosai finoman jelzik a mulatozóknak, hogy záróra van, így hát mindenki lassan visszatér a földre, majd ki a mínusz tíz fokba. Azonban, azt hiszem, ténylegesen csak másnap fogja föl az ember, hogy az este, amire hónapokon át készült, fölkelt hajnalban, bent maradt este miatta, ruhát varratott, frakkot bérelt, és a legtöbben annyira várták, most hirtelen egy pillanat alatt véget ért; és mindössze fényképek, videófelvételek, de legfőképpen emlékek maradnak róla.
Versek (S. I.)
hangulat
ami igazán mély azt nem mondhatom
ami külsőség azt elfeledem
aki sírni lát azt meghallgatom
de ki igazán vár, én nem keresem
ami fáj, ami szép, ami van, ami jó
ami enyém, ami múlik, ami erős, ami szó
ami mindig-mindig előttem lehet
és mégse soha-soha rá nem vehet
egy másik vágyra egy más álomra
egy nekem nem igazi lét-valóra
Nyár vége
még látom a pálmát
a fejem fölött
és érzem a homokot
a tengerparton
még hallom a hangod
a zajok között
de miért nem a valódi
világot várom?
mászik egy bogár
és totál nem tudja
kicsinyke élete
mit sem ér
látszik a határ
és senki se mondja
hogy jobb lesz valami
az eddiginél
várom az életet
hajtom a gépet
látom a képeket
de mégse félek
isteni szóra
emelem fejem
és várom a jelszót
a kezdéshez
biztos az út
és felfedezem
az igazi erőt
ha kevés lesz
ami igazán mély azt nem mondhatom
ami külsőség azt elfeledem
aki sírni lát azt meghallgatom
de ki igazán vár, én nem keresem
ami fáj, ami szép, ami van, ami jó
ami enyém, ami múlik, ami erős, ami szó
ami mindig-mindig előttem lehet
és mégse soha-soha rá nem vehet
egy másik vágyra egy más álomra
egy nekem nem igazi lét-valóra
Nyár vége
még látom a pálmát
a fejem fölött
és érzem a homokot
a tengerparton
még hallom a hangod
a zajok között
de miért nem a valódi
világot várom?
mászik egy bogár
és totál nem tudja
kicsinyke élete
mit sem ér
látszik a határ
és senki se mondja
hogy jobb lesz valami
az eddiginél
várom az életet
hajtom a gépet
látom a képeket
de mégse félek
isteni szóra
emelem fejem
és várom a jelszót
a kezdéshez
biztos az út
és felfedezem
az igazi erőt
ha kevés lesz
Az NBA meg a kuvaitiak - Gólyatábor, nyár (Áder András)
Nagyon izgatottan nézelődtünk a Déli pályaudvaron. Kíváncsiak voltunk, milyenek lesznek leendő osztálytársaink, barátaink, barátnőink. Szinte mindenki jelen volt, de az osztályfőnökünket nem láttuk. Annyit mindenki tudott róla, hogy magasságát illetően az NBA-ben is helytállna. Mikor ő - Schultheisz György - is megjelent, elindultunk a vágányok felé. Miután felszálltunk a vonatra, ki szomorú, ki érzékeny búcsút vett szüleitől, rokonaitól. Az elindulás után kérdezősködni kezdtünk egymásról. Étellel kínálgattuk a mellettünk ülőket, és őszintén szólva ezzel mindenki jól járt. A másfél órás út után leszálltunk a vonatról, és batyóinkat a tanárok által kijelölt helyre raktuk. Kis gúnyos nevetéssel bandukoltunk a táborhely felé, láttuk ugyanis, hogy a kilencedikes-tizedikes fiúknak kell besegíteniük a bőröndök hordásában. A házakhoz érve a kárörvendés irigységbe csapott át, látván, hogy a nagyfiúk az utánfutón utazhattak a bőröndök között. Még aznap este egy tizedikesek által készített műsoron vettünk részt. Sokszor abba kellett hagynunk a foci- és pingpongmeccseket a nagy esők miatt. Ha nem sportoltunk, szívesen mértük össze műveltségünket a vetélkedőn, vagy hallgattuk a Zsóka-Dávid-Ambrus alkotta együttest. Mégis a focibajnokság volt az egyik legizgalmasabb esemény. A két hetedikes osztály nagyon sportszerű találkozót játszott. A bírói hármas a világbajnokságon is nuygodtan dirigálhatott volna a ghánaiak vagy a kuvaitiak helyett. Osztályunk a kabalalopós versenyen is kitűnő teljesítményt nyújtott. Nem beszélve a romantikus komédiáról, amit előadtunk. Az utolsó nap Tihanyba mentünk át. Az ottani feladatok is rendkívül érdekesek voltak. A táborhelyre visszaérve szmorúan kezdtünk csomagolni, mivel nagyon jól éreztük magunkat. Sajnálkoztunk, hogy miért nem egy hétig tart a gólyatábor.
Szeptember 2-án örültünk, hogy iskolába kell jönnünk, hiszen újra találkozhattunk új barátainkkal. És minduntalan izgatottan várjuk a további eseményeket.
*
(Ne búsuljatok! Elképzelhető lehetőségként merül föl egy végtelenségig tartó gólyatábor vagy bármilyen iskolai rendezvény. Már dolgozom "Örökké gólyabál" című művemen - a szerk.)
Szeptember 2-án örültünk, hogy iskolába kell jönnünk, hiszen újra találkozhattunk új barátainkkal. És minduntalan izgatottan várjuk a további eseményeket.
*
(Ne búsuljatok! Elképzelhető lehetőségként merül föl egy végtelenségig tartó gólyatábor vagy bármilyen iskolai rendezvény. Már dolgozom "Örökké gólyabál" című művemen - a szerk.)
Párizs kertje (Molnár Eszter verse)
Párizs kertje csúnya.
A szépek csak oda mennek,
Ahol mindenkinél szebbek.
A szépek csak oda mennek,
Ahol mindenkinél szebbek.
Liba - Dicshimnusz, mert megérdemlik (Plankó Gergely)
Fonott batyus drámaszakos bölcsészhallgatókat idéző profizmussal terelgette Porogi Dorka a maga illendően szolid alterosságával csillogó iskolai értelmiségi réteget (Valcz Peti és Valczné Pálos Hanna - istenáldotta tehetségek, na), mindezt a diák-színjátszókörök elengedhetetlen, ámde annál bájosabb kellékeivel ("mekkora, a Zoli a pap!" stb.) felvértezve. Az eredmény osztatlan siker, csillogás, többen elájultak a nézőtéren. Ez már nem a Csongor és Tünde.
Az alapanyagot szerencsés kézzel választotta a rendező hölgy (állítólag egy matekórán), elvégre vicces gyerekek járnak ide, így vicces darabbal nagyot bukni nem lehet. Pláne így, hogy épp ilyen biztos kézzel találta meg, nem túlzás, minden szerepre az ideális embert. A szomorú szemű csillagász, illetve a házitanító a már dicsért Peti, aki korábban jó magasra tette a lécet a nekrofil Vonnegut-darabbal, illetve Pályi művész úr szexuálszimbolista mély-lélekelemző ámokfutásának hiteles visszaadásával, így őt alighanem meg is dobálta volna a közönség paradicsommal, ha nem hozza a formáját. (Legjobb pillanata: "mint a borotva! - Borotva? - Borotva!" - persze ez szól Molnár Ferencnek is.) Darabbéli imádottja, a kiházasítandó Xaxa, azaz Téby Zita produkálta - szerintem - az előadás csúcspontját, amikoris merengőn (amit egy vékony hajszál választ el a bárgyútól, de elválaszt) a végtelenbe néz, és azt mondja: "Liba" (enyhe kérdőjellel a végén). Ez az az élmény, amit visszaadni nem lehet, aki nem látta, sosem tudja meg, milyen csodálatos egyszerűséggel, a gyermeki felismerés szenvedélyével, ugyanakkor önkritikusan lehet azt mondani, hogy liba. Zitáról, azt hiszem, még az ötvenéves érettségi találkozón is ez fog eszembe jutni.
Alighanem közönségkedvenc lett Ádám Gábor. Mindenki kedvére asszociálhatott játéka láttán, nekem az Alfréd, a kacsa című rajzfilmsorozat diktatorikus hajlamú varja jutott eszembe róla. Kell-e mondani bármit? Aki látta, úgyse felejti el, aki nem, annak nem lehet visszaadni hihetetlen hanghordozását (oly mértékben felemelte a hangját minden egyes szó elején, mintha legalábbis az Oscar-díj győztesét jelentené be a legjobb film kategóriájában - picit vicces), nyújtott lábbal történő trappogását, egész jelenségét. Szintén különleges élmény volt a felemás-csíkos-térdzoknis szakadt gatyás Hannát Bourbon mellékági dívaként látni, tekintélyes családanyaként. A napóleonos poénok ízét kissé elvitte a huszonegyedik század szele, de amikor azt mondta: "Én vad anya vagyok" - az valami imádnivaló volt.
El ne felejtsük Avar Zolit. Isten keze és kedvesen selypítő hangja csettintésre oldja meg a fiatalok problémáit. A főpróbát nem az elejétől néztem, így kicsit félreértettem a szerepét, néhány gesztusából azt hittem, hogy papcsuhába bújt nőcsábász, mígnem az előadáson megvilágosodott számomra, hogy nincsenek hátsó szándékai, annál is inkább, mivel a fontosabb hölgyszereplőkkel rokoni szál köti össze. Laza, akár a nyakán hetykén függő kereszt. Röviden a többi szereplőről: Tarr Feri a szolgáló, akit a mai ember legszívesebben pszichológushoz küldene - tán ő lenne a kisember a felső rétegek csatározásának árnyékában, egy javításra szoruló csavar az arisztokratikus gépezetben. Wunderlich, alias Kereszty Márk ritkán szólal meg, de parádésan elkapja az almát, és végigküzdötte a próbákat is, még ha emiatt majdnem keresztbe is tett néhány közös sörözésnek. Albert anyja (Almásy Katinka) picit lelassítja a darabot a harmadik felvonás elején, ez részben a szerepnek, részben neki köszönhető, persze vannak neki is jó pillanatai. Beatrix húga mint egy szolgálólány futkos fel s alá, ezt Rochlitz Réka meg is teszi, a két süvölvénynek pedig (Jankó és Bálint) kiváló alap ez arra, hogy a következő években életben tartsák a majoros színjátszást.
A körítés is megvolt, ahogy illik. Elsőrangú jelmezek és díszletek - bár az rejtély, mit is keres A Gyűrűk Ura az 1900-as évek elejének könyvespolcán, de biztos jó volt a hangulat a festés alatt. Így legalább beleköthettem valamibe.
Jäger Csaba másnap eksztatikus állapotban dicsérte a szereplőket, akik állítása szerint visszaadták a kedvét a színházhoz. Gondolom, nem volt ember közel s távol, aki ne szeretgette volna őket halálra. Idekívánkozik az apró kommentár: a nézőtér kb. 70%-át a szülők, nagyszülők, egyéb rokonok ÉS a tanárok tették ki, ami egyrészről örvendetes, másrészről azt is jelenti, hogy a diákság igen csekély számban képviseltette magát - ennél A hattyú sokkal többet érdemel. A hangulat így is jó volt, nevetés, sírás, tapsolás, puszi, kamerák, vakuk, félméteres objektívek, meg az érzés: miért nem szálltam be valamelyik szerepre, amikor Dorka szólt?
(Molnár Ferenc: A hattyú. Rendezte: Porogi Dorka. Városmajori Gimnázium díszterem, 2002. december 5. Súgó: Sólyom Kati; díszlet: Molnár Eszter; világítás: Vörös András)
Az alapanyagot szerencsés kézzel választotta a rendező hölgy (állítólag egy matekórán), elvégre vicces gyerekek járnak ide, így vicces darabbal nagyot bukni nem lehet. Pláne így, hogy épp ilyen biztos kézzel találta meg, nem túlzás, minden szerepre az ideális embert. A szomorú szemű csillagász, illetve a házitanító a már dicsért Peti, aki korábban jó magasra tette a lécet a nekrofil Vonnegut-darabbal, illetve Pályi művész úr szexuálszimbolista mély-lélekelemző ámokfutásának hiteles visszaadásával, így őt alighanem meg is dobálta volna a közönség paradicsommal, ha nem hozza a formáját. (Legjobb pillanata: "mint a borotva! - Borotva? - Borotva!" - persze ez szól Molnár Ferencnek is.) Darabbéli imádottja, a kiházasítandó Xaxa, azaz Téby Zita produkálta - szerintem - az előadás csúcspontját, amikoris merengőn (amit egy vékony hajszál választ el a bárgyútól, de elválaszt) a végtelenbe néz, és azt mondja: "Liba" (enyhe kérdőjellel a végén). Ez az az élmény, amit visszaadni nem lehet, aki nem látta, sosem tudja meg, milyen csodálatos egyszerűséggel, a gyermeki felismerés szenvedélyével, ugyanakkor önkritikusan lehet azt mondani, hogy liba. Zitáról, azt hiszem, még az ötvenéves érettségi találkozón is ez fog eszembe jutni.
Alighanem közönségkedvenc lett Ádám Gábor. Mindenki kedvére asszociálhatott játéka láttán, nekem az Alfréd, a kacsa című rajzfilmsorozat diktatorikus hajlamú varja jutott eszembe róla. Kell-e mondani bármit? Aki látta, úgyse felejti el, aki nem, annak nem lehet visszaadni hihetetlen hanghordozását (oly mértékben felemelte a hangját minden egyes szó elején, mintha legalábbis az Oscar-díj győztesét jelentené be a legjobb film kategóriájában - picit vicces), nyújtott lábbal történő trappogását, egész jelenségét. Szintén különleges élmény volt a felemás-csíkos-térdzoknis szakadt gatyás Hannát Bourbon mellékági dívaként látni, tekintélyes családanyaként. A napóleonos poénok ízét kissé elvitte a huszonegyedik század szele, de amikor azt mondta: "Én vad anya vagyok" - az valami imádnivaló volt.
El ne felejtsük Avar Zolit. Isten keze és kedvesen selypítő hangja csettintésre oldja meg a fiatalok problémáit. A főpróbát nem az elejétől néztem, így kicsit félreértettem a szerepét, néhány gesztusából azt hittem, hogy papcsuhába bújt nőcsábász, mígnem az előadáson megvilágosodott számomra, hogy nincsenek hátsó szándékai, annál is inkább, mivel a fontosabb hölgyszereplőkkel rokoni szál köti össze. Laza, akár a nyakán hetykén függő kereszt. Röviden a többi szereplőről: Tarr Feri a szolgáló, akit a mai ember legszívesebben pszichológushoz küldene - tán ő lenne a kisember a felső rétegek csatározásának árnyékában, egy javításra szoruló csavar az arisztokratikus gépezetben. Wunderlich, alias Kereszty Márk ritkán szólal meg, de parádésan elkapja az almát, és végigküzdötte a próbákat is, még ha emiatt majdnem keresztbe is tett néhány közös sörözésnek. Albert anyja (Almásy Katinka) picit lelassítja a darabot a harmadik felvonás elején, ez részben a szerepnek, részben neki köszönhető, persze vannak neki is jó pillanatai. Beatrix húga mint egy szolgálólány futkos fel s alá, ezt Rochlitz Réka meg is teszi, a két süvölvénynek pedig (Jankó és Bálint) kiváló alap ez arra, hogy a következő években életben tartsák a majoros színjátszást.
A körítés is megvolt, ahogy illik. Elsőrangú jelmezek és díszletek - bár az rejtély, mit is keres A Gyűrűk Ura az 1900-as évek elejének könyvespolcán, de biztos jó volt a hangulat a festés alatt. Így legalább beleköthettem valamibe.
Jäger Csaba másnap eksztatikus állapotban dicsérte a szereplőket, akik állítása szerint visszaadták a kedvét a színházhoz. Gondolom, nem volt ember közel s távol, aki ne szeretgette volna őket halálra. Idekívánkozik az apró kommentár: a nézőtér kb. 70%-át a szülők, nagyszülők, egyéb rokonok ÉS a tanárok tették ki, ami egyrészről örvendetes, másrészről azt is jelenti, hogy a diákság igen csekély számban képviseltette magát - ennél A hattyú sokkal többet érdemel. A hangulat így is jó volt, nevetés, sírás, tapsolás, puszi, kamerák, vakuk, félméteres objektívek, meg az érzés: miért nem szálltam be valamelyik szerepre, amikor Dorka szólt?
(Molnár Ferenc: A hattyú. Rendezte: Porogi Dorka. Városmajori Gimnázium díszterem, 2002. december 5. Súgó: Sólyom Kati; díszlet: Molnár Eszter; világítás: Vörös András)
Diákigazgatók: a diákigazgató-választás története és legutóbbi eredményei
A Városmajori Gimnáziumban immár sok éve hagyománynak számít az ősz végén - illetve egy-egy évben a húsvéti szünet után - megrendezésre kerülő diákigazgató-választás. Arra vonatkozólag, hogy mikor rendeztek először diáknapot, csak a visszaemlékezések segíthetik a tájékozódásunkat, melyek szerint valamikor 1992 táján került először sor erre az eseményre.
A korábbi diákigazgatók személyéről is csak 1996-tól vannak adataink. 1996-ban Gönci Dani (Günter bátyja), 1997-ben a P.A.P. formáció (karöltve Soóskával és Süsüvel - vagyis Soós Danival és Rényi Zsolttal -, rájuk bizonyították ugyanis, hogy a kampánycsend alatt zsíroskenyeret osztogattak), 1998-ban Jadwiga és Gina nyerte meg a diákigazgató-választást.
Az ezt követő tanévben kezdődött el az a romlási folyamat, amely valójában csak idén jött helyre. Hosszú idő után először mindössze három jelölt versengett; szoros küzdelemben, maga mögött hagyva a Triumot (Sándor Csabiék) és Kólát, végül Piroska győzedelmeskedett. A szavazás levezetése körül ekkor tapasztalható bonyodalmak hatására vette át 2001-től a szervezést Balkányi Péter és néhány társa. Személye és tapasztalata szolgál azóta is a zökkenőmentes lebonyolítás garanciájául.
A következő évben, megelőzve a Karcsi és Marcsi-párost (Bánfai Kareszék) és a szociológiai kísérletnek is beillő Ózd, a nagy varázslót (Sándor Csabiék egyetlen plakátot helyeztek el az aulában utolsó reggel; ezt a mintát vette át később a Spurgec), Juliska nyerte el a diákigazgatói címet. Itt indult el az a tendencia, amely máig érezhető: az első helyezést elérő jelölt gyakorlatilag több szavazatot kap, mint az összes többi jelölt együttvéve.
A következő évben, még jóval a valóságshowk hazai indulása előtt, a Big Brothers (Czimbi, Gyömöre, Marco, Pálos) messze maga mögé szorította a második helyezett Plankó sa Szépét, illetve a harmadik Judit&Gery-t.
2002-ben hat csapat indult a diákigazgatói székért. Ilyen sok jelölt legutóbb 1997-ben volt.
*
Az idei diákigazgató-választás részvételi aránya (559 fő) magasan meghaladta az elmúlt évekét (kb. 400 szavazó). Szavazni november 28-án reggel 3/4 9-től déli 1 óráig lehetett. A szavazatszámláló bizottság (a már említett Balkányi Péter elnök, illetve Beck Fanni, Hajós Balázs, Haris Gergely Dániel, Krémer Sára, Pataki Anna - vagyis évfolyamonként egy-egy tanuló) összesen 555 érvényes szavazatot talált. Az eredményhirdetésre a hatodik órát követően került sor. A diákigazgató-választás lebonyolítása kétségeket kizáróan professzionálisra sikeredett, s így a részvételi arány mellett ez is felülmúlta az elmúlt években tapasztalt szervezettségi szintet.
A győztes III. Triumvirátus által összerakott diákigazgató-napot illetően már megoszlanak a vélemények. Vannak, akik szerint minden idők egyik legszínvonalasabb diákigazgató-napja került megrendezésre, mások gyengének, néhány pontján unalmasnak és az elmúlt évek félig-meddig sikerült diáknapjai közül nem igazán kimagaslónak ítélik a november 29-i eseményt.
*
EREDMÉNYEK 2002
1. III. Triumvirátus
262 szavazt (47,2%)
Loránd Gergely (Lögö), Gyepesi Áron, Valcz Peti
2. Gergő és Ancsi
97 szavazat (17,47%)
Márkfy Gergő & Anna
3. Spurgec
76 szavazat (13,69%)
Gáspár Zsolt, Németh Dani
4. Fóka és Patkány
57 szavazat (10,27%)
Vásárhelyi Zsóka, Fatér Ambrus
5. A család
37 szavazat (6,66%)
Katona Anikó, Katona Noémi
6. Pók és a Boszik
26 szavazat (4,68%)
Simon Luca, Nagy Dorka, Katona Viki
Egy korábbi (2001-es) diákigazgató-választás egyik plakátja
A korábbi diákigazgatók személyéről is csak 1996-tól vannak adataink. 1996-ban Gönci Dani (Günter bátyja), 1997-ben a P.A.P. formáció (karöltve Soóskával és Süsüvel - vagyis Soós Danival és Rényi Zsolttal -, rájuk bizonyították ugyanis, hogy a kampánycsend alatt zsíroskenyeret osztogattak), 1998-ban Jadwiga és Gina nyerte meg a diákigazgató-választást.
Az ezt követő tanévben kezdődött el az a romlási folyamat, amely valójában csak idén jött helyre. Hosszú idő után először mindössze három jelölt versengett; szoros küzdelemben, maga mögött hagyva a Triumot (Sándor Csabiék) és Kólát, végül Piroska győzedelmeskedett. A szavazás levezetése körül ekkor tapasztalható bonyodalmak hatására vette át 2001-től a szervezést Balkányi Péter és néhány társa. Személye és tapasztalata szolgál azóta is a zökkenőmentes lebonyolítás garanciájául.
A következő évben, megelőzve a Karcsi és Marcsi-párost (Bánfai Kareszék) és a szociológiai kísérletnek is beillő Ózd, a nagy varázslót (Sándor Csabiék egyetlen plakátot helyeztek el az aulában utolsó reggel; ezt a mintát vette át később a Spurgec), Juliska nyerte el a diákigazgatói címet. Itt indult el az a tendencia, amely máig érezhető: az első helyezést elérő jelölt gyakorlatilag több szavazatot kap, mint az összes többi jelölt együttvéve.
A következő évben, még jóval a valóságshowk hazai indulása előtt, a Big Brothers (Czimbi, Gyömöre, Marco, Pálos) messze maga mögé szorította a második helyezett Plankó sa Szépét, illetve a harmadik Judit&Gery-t.
2002-ben hat csapat indult a diákigazgatói székért. Ilyen sok jelölt legutóbb 1997-ben volt.
*
Az idei diákigazgató-választás részvételi aránya (559 fő) magasan meghaladta az elmúlt évekét (kb. 400 szavazó). Szavazni november 28-án reggel 3/4 9-től déli 1 óráig lehetett. A szavazatszámláló bizottság (a már említett Balkányi Péter elnök, illetve Beck Fanni, Hajós Balázs, Haris Gergely Dániel, Krémer Sára, Pataki Anna - vagyis évfolyamonként egy-egy tanuló) összesen 555 érvényes szavazatot talált. Az eredményhirdetésre a hatodik órát követően került sor. A diákigazgató-választás lebonyolítása kétségeket kizáróan professzionálisra sikeredett, s így a részvételi arány mellett ez is felülmúlta az elmúlt években tapasztalt szervezettségi szintet.
A győztes III. Triumvirátus által összerakott diákigazgató-napot illetően már megoszlanak a vélemények. Vannak, akik szerint minden idők egyik legszínvonalasabb diákigazgató-napja került megrendezésre, mások gyengének, néhány pontján unalmasnak és az elmúlt évek félig-meddig sikerült diáknapjai közül nem igazán kimagaslónak ítélik a november 29-i eseményt.
*
EREDMÉNYEK 2002
1. III. Triumvirátus
262 szavazt (47,2%)
Loránd Gergely (Lögö), Gyepesi Áron, Valcz Peti
2. Gergő és Ancsi
97 szavazat (17,47%)
Márkfy Gergő & Anna
3. Spurgec
76 szavazat (13,69%)
Gáspár Zsolt, Németh Dani
4. Fóka és Patkány
57 szavazat (10,27%)
Vásárhelyi Zsóka, Fatér Ambrus
5. A család
37 szavazat (6,66%)
Katona Anikó, Katona Noémi
6. Pók és a Boszik
26 szavazat (4,68%)
Simon Luca, Nagy Dorka, Katona Viki
Valcznak sikerült (Pálos Gergely)
Engem gyerekkoromban nagyon gyakran vittek színházba. Azóta szorongva ülök be minden egyes előadásra. Ugyanilyen érzésekkel mentem el a Kóla-Valcz Péter-Ádám Gábor szervezte felolvasóestre.
Meglepően sokakat érdekelt a produkció, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy sokan látták már Valcz Pétert szerepelni, mindenki hallott már Kóláról, és nem az iskolában került megrendezésre.
Az előadás előtt fölszolgált bor feloldotta Valcz gátlásait. Minden színháznak az eleje a legnehezebb, akkor dől el minden. Valcznak sikerült magával ragadnia a közönséget és élethűen előadnia a Napló fejezeteit. Egy-egy novella vagy naplófejezet szünetében Kispált játszott a sarokban ülő Ádám Gábor; nem is tudtam, hogy ilyen jól gitározik és énekel.
Az előadásnak nagyon hamar vége lett. Mindenki gratulált a szervezőknek, és elégedetten távozott a kerületi pártszékházból. Én is jól éreztem magam, s ha lesz még ilyesmi, akkor ismét szívesen elmegyek.
Bravó: Kóla, Valcz Péter, Ádám Gábor.
Meglepően sokakat érdekelt a produkció, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy sokan látták már Valcz Pétert szerepelni, mindenki hallott már Kóláról, és nem az iskolában került megrendezésre.
Az előadás előtt fölszolgált bor feloldotta Valcz gátlásait. Minden színháznak az eleje a legnehezebb, akkor dől el minden. Valcznak sikerült magával ragadnia a közönséget és élethűen előadnia a Napló fejezeteit. Egy-egy novella vagy naplófejezet szünetében Kispált játszott a sarokban ülő Ádám Gábor; nem is tudtam, hogy ilyen jól gitározik és énekel.
Az előadásnak nagyon hamar vége lett. Mindenki gratulált a szervezőknek, és elégedetten távozott a kerületi pártszékházból. Én is jól éreztem magam, s ha lesz még ilyesmi, akkor ismét szívesen elmegyek.
Bravó: Kóla, Valcz Péter, Ádám Gábor.
SáriMarciMarciSáriMarci WarszawaSári - Az előadói est (Nagy Ádám)
2002. szeptember 27-én 18.00-kor kezdődött (elvileg) a Pályi Sándor Márk írásaiból táplálkozó felolvasóest, Valcz Peti előadásában.
18.00 volt meghirdetve kezdésnek abban a meghívóban, amely már több napja izgalomban tratotta azokat, akik bepillantást nyerhettek már korábban Kóla írásaiba, és mondjuk meg is szerették őket. Tán odáig nem sokan jutottunk el, hogy "mindezeket de jó is lenne valaki más szájából hallani, kis gitárkísérettel", de pont ez (is) tette érdekessé.
17.50 Moszkva tér, megjön Dénes, na most már rohadtul kell sietni. ((Mivel várható volt a volt csajom jelenléte is, azzal a pasival, aki most tetszik neki, elengedhetetlennek tartottam két üveg Ászok megvásárlását, már csak azért is, hogy rájuk tudjak mosolyogni az előadás közben.)) Szóval 2-2 Ászokkal siettünk az 59-esen a bázis felé.
Kóla mondta, hogy tán negyvenen-ötvenen is lesznek, de a Fátrán - egy fehér Ladán, benne négy tüsihajú, bőrdzsekis anti-Kólán kívül - egy árva lélek sem volt. Gondoltunk, nem arról van itt szó, hogy kissé mindenki késik, mint mi, és pár perc és egyszerre itt az ötven műértő.
Telefon... Na hol vagytok. aha... SZDSZ-ben... A szervezők beteltek a természet mostanában elég szűkmarkúan mért jó időjével és a sok rossz idővel, és úgy határoztak, fedett helyen folytatják.
Na de a keménymag a világ végére is követi a kedvenceket, főleg ha az nincs is messzebb két újabb Ászok megivásánál...
A célobjektumban hihetetlenül megnőtt az egy négyzetcentin lévő kordnacis művészek száma, ami egyébként, ha az ember fizetős, fideszes vidéki suliba jár, egész kellemesen hat. Valahogy benyomultunk.
A kondíciók egész jók voltak:
- családias, illegal feeling
- butító félhomály
- 0 oxigén
- nagyon finom sok forraltbor
- és normális számban mosolygós, egész helyes csajszik, láthatóan az okosabbjából
Még egy kis lejm a roda borból és már kezdődik is...
Valcz Peti nem is rossz. (Bár fél óra és rájöttem, kire emlékeztet: mindig is így képzeltem el Nemcsák Károly színészt kilencévesen, ahogy félévkor hangsúlyosan és kissé előadva kell felolvasnia a tanítónéninek a hármasért. Aztán bizonyít...) Szóval az egytől egyig húzós és eszméletlenül jó írások közül minden harmadikat sikerült úgy előadnia, hogy "az egész magával vitt".
Érkezik még egy lavór borocska, és kezdődik a II. felvonás. Má' mindenki aktívabban fejezi ki tetszését, hangosabb felkaccanásokkal.
Szólni kéne még egy pár szót a gitáros csodáról, aki a tömeg mögül, a sarokból vívott. Borzasztó sok pálinka kellett volna még neki, hogy legalább éneke összhangban legyen azzal, amit játszani próbált. De egyébként ez így volt zseniális.
A vége felé - mikor kissé megszaporodtak az egy perc alatt elhangzó zsidó, zsidó szemű, magyar vagyok stb. stb. szavak - egy kedves tag az utcáról, egy SZDSZ-plakát alól, a szellőzőablakon át próbált minket visszasegíteni a VALÓ VILÁG-ba és megeresztett egy félhangos "Rohadt zsidók!"-at. Semmi.
Ez nem zökkentette ki Valczot, csak sajnos így is könyörtelenül eljött a vége a dolognak.
Komolyan: (egyébként) ez a performansz baromi jó volt, és mindenki örülhet, aki már kissé aggódott miattunk, hogy ebben a kb. 83-as generációban is azért történik néhanapján valami.
Még több ilyet!
Holnap Hájperszpész!
Ja, és ki a szar az az Ivanyó Sári. Vagy ki?!
*
Kedves Nagy Ádám!
A kérdésedre nagyon szívesen válaszolok. Ivanyos Sári és Kóla kapcsolatáról (illetve Kóla és Beck Marci kapcsolatáról) szólt az est. Örülök, hogy segíthettem! (Pálos Hanna)
18.00 volt meghirdetve kezdésnek abban a meghívóban, amely már több napja izgalomban tratotta azokat, akik bepillantást nyerhettek már korábban Kóla írásaiba, és mondjuk meg is szerették őket. Tán odáig nem sokan jutottunk el, hogy "mindezeket de jó is lenne valaki más szájából hallani, kis gitárkísérettel", de pont ez (is) tette érdekessé.
17.50 Moszkva tér, megjön Dénes, na most már rohadtul kell sietni. ((Mivel várható volt a volt csajom jelenléte is, azzal a pasival, aki most tetszik neki, elengedhetetlennek tartottam két üveg Ászok megvásárlását, már csak azért is, hogy rájuk tudjak mosolyogni az előadás közben.)) Szóval 2-2 Ászokkal siettünk az 59-esen a bázis felé.
Kóla mondta, hogy tán negyvenen-ötvenen is lesznek, de a Fátrán - egy fehér Ladán, benne négy tüsihajú, bőrdzsekis anti-Kólán kívül - egy árva lélek sem volt. Gondoltunk, nem arról van itt szó, hogy kissé mindenki késik, mint mi, és pár perc és egyszerre itt az ötven műértő.
Telefon... Na hol vagytok. aha... SZDSZ-ben... A szervezők beteltek a természet mostanában elég szűkmarkúan mért jó időjével és a sok rossz idővel, és úgy határoztak, fedett helyen folytatják.
Na de a keménymag a világ végére is követi a kedvenceket, főleg ha az nincs is messzebb két újabb Ászok megivásánál...
A célobjektumban hihetetlenül megnőtt az egy négyzetcentin lévő kordnacis művészek száma, ami egyébként, ha az ember fizetős, fideszes vidéki suliba jár, egész kellemesen hat. Valahogy benyomultunk.
A kondíciók egész jók voltak:
- családias, illegal feeling
- butító félhomály
- 0 oxigén
- nagyon finom sok forraltbor
- és normális számban mosolygós, egész helyes csajszik, láthatóan az okosabbjából
Még egy kis lejm a roda borból és már kezdődik is...
Valcz Peti nem is rossz. (Bár fél óra és rájöttem, kire emlékeztet: mindig is így képzeltem el Nemcsák Károly színészt kilencévesen, ahogy félévkor hangsúlyosan és kissé előadva kell felolvasnia a tanítónéninek a hármasért. Aztán bizonyít...) Szóval az egytől egyig húzós és eszméletlenül jó írások közül minden harmadikat sikerült úgy előadnia, hogy "az egész magával vitt".
Érkezik még egy lavór borocska, és kezdődik a II. felvonás. Má' mindenki aktívabban fejezi ki tetszését, hangosabb felkaccanásokkal.
Szólni kéne még egy pár szót a gitáros csodáról, aki a tömeg mögül, a sarokból vívott. Borzasztó sok pálinka kellett volna még neki, hogy legalább éneke összhangban legyen azzal, amit játszani próbált. De egyébként ez így volt zseniális.
A vége felé - mikor kissé megszaporodtak az egy perc alatt elhangzó zsidó, zsidó szemű, magyar vagyok stb. stb. szavak - egy kedves tag az utcáról, egy SZDSZ-plakát alól, a szellőzőablakon át próbált minket visszasegíteni a VALÓ VILÁG-ba és megeresztett egy félhangos "Rohadt zsidók!"-at. Semmi.
Ez nem zökkentette ki Valczot, csak sajnos így is könyörtelenül eljött a vége a dolognak.
Komolyan: (egyébként) ez a performansz baromi jó volt, és mindenki örülhet, aki már kissé aggódott miattunk, hogy ebben a kb. 83-as generációban is azért történik néhanapján valami.
Még több ilyet!
Holnap Hájperszpész!
Ja, és ki a szar az az Ivanyó Sári. Vagy ki?!
*
Kedves Nagy Ádám!
A kérdésedre nagyon szívesen válaszolok. Ivanyos Sári és Kóla kapcsolatáról (illetve Kóla és Beck Marci kapcsolatáról) szólt az est. Örülök, hogy segíthettem! (Pálos Hanna)
Gólyabál (Pályi Sándor Márk)
Szép volt.
Először is, van pofám úgy írni, hogy valójában csak az utolsóelőtti műsorszámra érek oda, csak úgy áramlik a hangulat, Hajós zseni, ehhez nagyon ért, még akkor is, ha a végén képtelen otthagyni a mikrofont, zsibong a 10.A az aula közepén, körülöttük zöldben, pirosban, kékben és feketében a gólyák (négy őselem), Beöthy Zsófia (a végére nagyon kimerült) és az osztálya szervezte a gólyabált idén, itt most mindenki megérdemelné a fölsorolást, aki ebben részt vett, de nehéz, mindenesetre Rigó Áron és Barsi Marci kitűnően helytáll, Kirschenbaum a keverőpultnál, meg már az előtte levő egész héten a "hirdetéseket" zsűriző Márkfy Anna, Téby Tímea és a többiek, beigazolódik a tétel, miszerint a negyedikesek valójában már észre sem veszik a hosszú készülődést, én is csak aznap este látom, hogy mi lett, ilyenkor bánom, miért kellett a gólyabált megelőző négy napot ellógnom?
És a legfantasztikusabb: miért nem jutott 2002. október 11-ig senkinek sem az eszébe, hogy a zsűri tagjai konyhások, takarítók, karbantartók és az automatás legyenek? A végén, az egyik takarítónő meginterjúvolása közben Hajós Balázs kényszerűen elneveti magát: ez a legjobb!
Az eredményhirdetéskor jóslom a mellettem állóknak a helyezéseket: az első és a negyedik csapat mindig kilencedikes; nem hiszik el, de a sokéves tapasztalat bejön: a 9.C nyer, jutalmuk 72 zacskó nápolyi plusz egy szabadnap (Gulyás Judit osztálya, magában már az is élmény, hogy Gulyás Juditot végre látni iskolai rendezvényen, méghozzá ilyen vidáman - bár ebbe belejátszhatott Kertész Imre előző napi Nobel-díja is), a 7.A (Dudás Judit osztálya) és a 7.B (Schultheisz György) követi őket, végül a 9.D a negyedik (Kertai Helgáék). Feltétlenül megemlítendő, hogy ezek a nápolyik valóban matematikai zsenialitással voltak elosztva (a második 54, a harmadik 36, a negyedik csapat 18 zacskóval kap, ugyanakkora dobozban), igazi számtani sorozat (én ezért Jäger Csabának vagyok hálás). Az avatásnál természetesen a megszokott humor (a mi időnkben még a bombariadós poénok dívtak) meg medálok.
Utána Liter Tej (Fatér Ambrus dob, Giber Balázs basszusgitár, Öllős Dávid gitár és Vásárhelyi Zsóka ének), ritka esemény, hogy a gólyabáli zenekar az aulában lép fel, tombol mindenki, pogó, és ugyan alig látok valamit belőle (a nagy tömeg csak eltakarja, felállni nehézkes), el tudom képzelni Ambrus arcán a dob mellett a szerény mosolyt, hogy az ő zenéjére zúz mindenki... Ez a zenekar, fennállásának rövid ideje ellenére egészen profi, bár Zsóka szerintem diákigazgató-jelöltként jobban megállta a helyét, mint éneklésben - ám a fuvola jó. Még akkor is ez a főprogram, ha mellette a teaházban Alpár Balázs és zenekara küzd, egy kívülálló rákenhetné, hogy profibb, de semmi nem veheti el a felszabadult "városmajoros feelinget" a Liter Tejtől.
Gólyabál alatt van büfé is (10.B), nem adnak kedvezményt, minden margarinos, nem vásárolok. Annál jobb az elmaradhatatlan teaház.
Érdekes megfigyelni, az első emeleti korlát mellől a gólyák rettenetesen élvezik az eseményt, mindenki aktív, az osztályok összetartanak - és nem is versengenek. Leérve a földszintre már megjelenik egy-egy ember arcvonásain az elégedetlenség, néhány medál is a földön hever... és nem is tudják, hogy pedig ezek az utolsó évek! Mindenki boldog és felszabadult, ha nem mélyedünk nagyon a gólyák lelkébe, ám ebben a vidámságban is ott az élet kilátástalansága: belőlük is keserű magyarság lesz húsz-harminc-negyven év múlva, oh Jesus! Én pedig, ezzel az egész évfolyamommal együtt, kiöregedtem, fölösleges vagyok az iskolában, mint ahogyan mindig fölöslegesnek éreztük a tizenkettedikeseket, személy szerint mindig azt kívántam, hogy mielőbb tűnjenek el - egyszerűen az ide nem illésük miatt... és, bocsánat, hogy kicsit magamról írok, miért kellett ezt az öt évet így végigcsinálnom? nem tettem semmit, csak néha egy-egy balhét meg figyelemfelkeltést, és van pofám azt játszani, hogy én most rámosolygok ezekre a kis gyerekekre, mert mindent tudok? nem tudok semmit, és jogosan nem kell senkinek az sem, amit véletlenül még igen!
Elmaradhatatlan kellék a diszkó is. Odadugom az orrom az ebédlő bejáratához, vajh ki lehet bent, de Simon Péteren kívül senkit sem ismerek a húsz izgága emberből, néhány nagydarab nyolcadikos lány igyekszik kifelé.
Miközben örömmel próbálom nyugtázni, hogy idén nincs vécében dohányzás, maximum az iskola előtt (kisujjnyújtás, kézleharapás, kétméteres Gondi Mátyás), de mégsem: néhány volt majoros rágyújt az első emeleten... Én meg keresem magamat, meg azt a nőt, akivel aznap este elvileg beszélgetek; ezek az iskolai rendezvények mindig megindítanak emocionálisan; nem találok semmit, és végül a sorompónál végzem az esőben.
Végkonklúzió, hogy a Városmajor él, a páréves pangás után mintha újra feldobódna az iskola közélete, progresszív hullám van, mindenkinek ki kell használnia ezt a néhány évet és meg kell becsülnie, hogy a Majorba jár; sok ember zsenialitása teszi ezt az iskolát kiválóvá, a Városmajori Gimnáziumnak nagy jövője van.
Először is, van pofám úgy írni, hogy valójában csak az utolsóelőtti műsorszámra érek oda, csak úgy áramlik a hangulat, Hajós zseni, ehhez nagyon ért, még akkor is, ha a végén képtelen otthagyni a mikrofont, zsibong a 10.A az aula közepén, körülöttük zöldben, pirosban, kékben és feketében a gólyák (négy őselem), Beöthy Zsófia (a végére nagyon kimerült) és az osztálya szervezte a gólyabált idén, itt most mindenki megérdemelné a fölsorolást, aki ebben részt vett, de nehéz, mindenesetre Rigó Áron és Barsi Marci kitűnően helytáll, Kirschenbaum a keverőpultnál, meg már az előtte levő egész héten a "hirdetéseket" zsűriző Márkfy Anna, Téby Tímea és a többiek, beigazolódik a tétel, miszerint a negyedikesek valójában már észre sem veszik a hosszú készülődést, én is csak aznap este látom, hogy mi lett, ilyenkor bánom, miért kellett a gólyabált megelőző négy napot ellógnom?
És a legfantasztikusabb: miért nem jutott 2002. október 11-ig senkinek sem az eszébe, hogy a zsűri tagjai konyhások, takarítók, karbantartók és az automatás legyenek? A végén, az egyik takarítónő meginterjúvolása közben Hajós Balázs kényszerűen elneveti magát: ez a legjobb!
Az eredményhirdetéskor jóslom a mellettem állóknak a helyezéseket: az első és a negyedik csapat mindig kilencedikes; nem hiszik el, de a sokéves tapasztalat bejön: a 9.C nyer, jutalmuk 72 zacskó nápolyi plusz egy szabadnap (Gulyás Judit osztálya, magában már az is élmény, hogy Gulyás Juditot végre látni iskolai rendezvényen, méghozzá ilyen vidáman - bár ebbe belejátszhatott Kertész Imre előző napi Nobel-díja is), a 7.A (Dudás Judit osztálya) és a 7.B (Schultheisz György) követi őket, végül a 9.D a negyedik (Kertai Helgáék). Feltétlenül megemlítendő, hogy ezek a nápolyik valóban matematikai zsenialitással voltak elosztva (a második 54, a harmadik 36, a negyedik csapat 18 zacskóval kap, ugyanakkora dobozban), igazi számtani sorozat (én ezért Jäger Csabának vagyok hálás). Az avatásnál természetesen a megszokott humor (a mi időnkben még a bombariadós poénok dívtak) meg medálok.
Utána Liter Tej (Fatér Ambrus dob, Giber Balázs basszusgitár, Öllős Dávid gitár és Vásárhelyi Zsóka ének), ritka esemény, hogy a gólyabáli zenekar az aulában lép fel, tombol mindenki, pogó, és ugyan alig látok valamit belőle (a nagy tömeg csak eltakarja, felállni nehézkes), el tudom képzelni Ambrus arcán a dob mellett a szerény mosolyt, hogy az ő zenéjére zúz mindenki... Ez a zenekar, fennállásának rövid ideje ellenére egészen profi, bár Zsóka szerintem diákigazgató-jelöltként jobban megállta a helyét, mint éneklésben - ám a fuvola jó. Még akkor is ez a főprogram, ha mellette a teaházban Alpár Balázs és zenekara küzd, egy kívülálló rákenhetné, hogy profibb, de semmi nem veheti el a felszabadult "városmajoros feelinget" a Liter Tejtől.
Gólyabál alatt van büfé is (10.B), nem adnak kedvezményt, minden margarinos, nem vásárolok. Annál jobb az elmaradhatatlan teaház.
Érdekes megfigyelni, az első emeleti korlát mellől a gólyák rettenetesen élvezik az eseményt, mindenki aktív, az osztályok összetartanak - és nem is versengenek. Leérve a földszintre már megjelenik egy-egy ember arcvonásain az elégedetlenség, néhány medál is a földön hever... és nem is tudják, hogy pedig ezek az utolsó évek! Mindenki boldog és felszabadult, ha nem mélyedünk nagyon a gólyák lelkébe, ám ebben a vidámságban is ott az élet kilátástalansága: belőlük is keserű magyarság lesz húsz-harminc-negyven év múlva, oh Jesus! Én pedig, ezzel az egész évfolyamommal együtt, kiöregedtem, fölösleges vagyok az iskolában, mint ahogyan mindig fölöslegesnek éreztük a tizenkettedikeseket, személy szerint mindig azt kívántam, hogy mielőbb tűnjenek el - egyszerűen az ide nem illésük miatt... és, bocsánat, hogy kicsit magamról írok, miért kellett ezt az öt évet így végigcsinálnom? nem tettem semmit, csak néha egy-egy balhét meg figyelemfelkeltést, és van pofám azt játszani, hogy én most rámosolygok ezekre a kis gyerekekre, mert mindent tudok? nem tudok semmit, és jogosan nem kell senkinek az sem, amit véletlenül még igen!
Elmaradhatatlan kellék a diszkó is. Odadugom az orrom az ebédlő bejáratához, vajh ki lehet bent, de Simon Péteren kívül senkit sem ismerek a húsz izgága emberből, néhány nagydarab nyolcadikos lány igyekszik kifelé.
Miközben örömmel próbálom nyugtázni, hogy idén nincs vécében dohányzás, maximum az iskola előtt (kisujjnyújtás, kézleharapás, kétméteres Gondi Mátyás), de mégsem: néhány volt majoros rágyújt az első emeleten... Én meg keresem magamat, meg azt a nőt, akivel aznap este elvileg beszélgetek; ezek az iskolai rendezvények mindig megindítanak emocionálisan; nem találok semmit, és végül a sorompónál végzem az esőben.
Végkonklúzió, hogy a Városmajor él, a páréves pangás után mintha újra feldobódna az iskola közélete, progresszív hullám van, mindenkinek ki kell használnia ezt a néhány évet és meg kell becsülnie, hogy a Majorba jár; sok ember zsenialitása teszi ezt az iskolát kiválóvá, a Városmajori Gimnáziumnak nagy jövője van.
Fűben (Molnár Eszter verse)
A kígyó visszafordítja fejét
nem felém haladt
lassan rásimul a számra
és körbefonja a nyakam
nem felém haladt
lassan rásimul a számra
és körbefonja a nyakam
"Nekem ehhez iszonyú sok közöm van" - Interjú Básti Julival (Porogi Dorka)
Hogy érzi magát most, milyen periódusban van?
A tél beálltakor nekem mindig nagy-nagy szomorúság gyűlik össze a szívemben, és olyankor általában elég depressziós vagyok. Nagyon erősen össze kell magam tákolni mindennap lelkileg és fizikailag is emiatt, mert akkor az ember rögtön rosszabb állapotban van, mindene fáj, hol ez a bajom, hol az, sírhatnékom van, türelmetlen vagyok. Most azzal próbálom nyugtatni magam, hogy ez most csak azért van, mert annyira sokat dolgoztam szeptember óta, hogy lényegében nem volt szünnapom, tehát most ezt ennek tudom be. És azt remélem, hogy amikor jön a december, akkor könnyebb lesz, részben azért, mert jönnek a fantasztikus ünnepek, részben azért, mert nem huszonhat előadásom lesz majd, csak tizenhat, tehát minden másnap már szabad vagyok. Az azért sokat számít.
Mit jelent, hogy eljött a Katonából és a Nemzetibe szerződött?
Az, hogy eljöttem a Katonából, egyáltalán nem igaz, mert nem vagyok kevésbé ott, mint itt; ott is játszottam a Hedda Gablert, például, tehát azt nem hagytam ott. Az pedig, hogy ez az egész helyzet így alakult, erről nem beszél senki, azért volt, mert Zsámbéki Gábor (a budapesti Katona József Színház igazgatója - P.D.) azt mondta, hogy aki vállalja a Nemzetiben rendezett darabokban a közreműködést, az nem lehet tag a Katonában. Márpedig a Vasziljev[1]-darabra egy évvel azelőtt ő adott ki... tehát ez egy bonyolult, Schwajda és Zsámbéki közötti harc, aminek én ilyen módon az "áldozata" vagyok. Az igaz, hogy mire ezt mondta, addigra már Bán Jani eljött a Katonából játszani egy szerepet, meg Stohl Andris eljött a Katonából játszani egy szerepet, meg eljöttem én is, meg hívták Bertalan Ágit is, Lázár Katit is, meg jött volna Csákányi Eszter is, tehát tény és való, hogy nagyon nehéz lett volna egyeztetni minket. De azért lehetett volna. Szóval nem volt egy könnyű periódus ez, az egész tavalyi évad miatt. És aztán mi történt - Vasziljev a sok igazgatóváltás körüli huzavonában azt mondta, hogy ő ide nem jön: tulajdonképpen igaza van, de mi aztán itt mardatunk tizenhárman szerződések, illetve munka nélkül. És akkor felajánlották nekem, hogy ledolgozhatom azt a pénzt, amiért ideszerződtem a Vasziljev-előadásra, és ezért én most Selmeczivel[2] (akit egyébként, mióta Erdélyből átjött, ismerek és nagyon nagyra tartok, nagyon nagy művész) dolgozom a Pesti színben. Nem bántam meg, nem érzem azt, hogy egy fölösleges ócskaságot csinálok valami helyett, amit nagyon vártam, és azért is voltam hajlandó azt mondani Zsámbékinak, hogy én akkor is meg akarom csinálni a Vasziljevet, ha ő egy ilyen helyzet elé állít engem, mert én nagyon szeretnék dolgozni Törőcsikkel és Vasziljevvel is.
Mit játszott volna a Lear királyban?
Nem tudjuk. Az a próbákon derült volna ki, hogy ki mit játszik. Tehát egy egyedülálló esély és lehetőség volt arra, hogy valami máshogy történjen, mint az eddigi évtizedek alatt. És amikor Zsámbékinak és Aschernak ezt Csákányival együtt először említettük, akkor még ők is nagyon lelkesek voltak, és azt mondták, hogy persze, ezt abszolút el kell vállalni, ez csodálatos, ez szuper. De aztán nagy vargabetűk keletkeztek és eltorzult az egész kép.
Akkor még az is lehet, hogy visszaszerződik majd a Katonába?
Nem tudom. Az is lehet, hogy itt maradok, az is lehet, hogy elmegyek, az is lehet, hogy ezentúl mindenhol vendég leszek, az is lehet, hogy visszamegyek.
Jó egy színésznek az, ha szabadúszó? Nem kell, hogy egy társulatba tartozzon?
Azonos stílusú és ízlésű színészek abszolút tudnak együtt dolgozni, tehát ehhez nem kell társulat. A társulat szerintem nem a színészeknek jó elsősorban, hanem a vezetőknek. Egyetlenegy esetben jó a társulat a színészeknek: ha fiatalok és nagyon újat akarnak, és még semmilyen egzisztenciális dolog nem fontos a számukra, tehát még az sem, hogy lakásuk legyen, hanem barátoknál alszanak, és itt-ott-amott megoldják az életüket. Abban a minutumban, hogy valaki bármiféle minimális egzisztenciát akar teremteni magának, már bonyolultabb a helyzet. Tehát ez addig jó egy társulatnak, amíg Kaposváron színészházban lakunk, mert éjjel-nappal bennvagyunk a színházban; reggel kilenctől reggel négyig, és akkor reggel négytől kilencig alszunk - na az egy társulati élet. Vagy a Katonában, amikor odamentem, az első öt-hat évben, de már az is sokkal kevésbé volt az, mert aludni azért hazamentünk; az igaz, hogy csak kettőkor, de nem négykor. Addig ültünk a kocsmában, szemben, a Pilvaxban, és téptük egymást és beszélgettünk arról, hogy hogy kell jobban megcsinálni azt az előadást, vagy hogy próbáljunk másnap, vagy hogy melyikünk hogy dolgozik. De abban a pillanatban, hogy elfogy az emberből vagy a társulatból például - ez furcsán hangzik, de így van - a szexuális feszültség, tehát nagyon megismered és megszokod a többieket, és persze ők téged; nem hatnak már rád, akár mint nő, akár mint férfi, és úgy érzed, hogy már az agyadat is teljesen kiadtad, és már mindent tudnak rólad, és már a többiek is úgy érzik, hogy ezt már hallottam, ezt már ismerem, ezt már láttam, most megint ezzel jön; abban a pillanatban kész, vége. Azért fúj ki minden társulás egy idő után, mert az emberek egyszerűen megunják egymást - hét-nyolc-tíz év alatt biztosan. Ha szerencsés az a hely, úgy tudják pótolni, hogy újabb és újabb négy-öt-hat olyan fiatal jön, akik ugyanezt csinálják tovább. De olyan nagyon ez sem működik. A Katonában is látom meg Kaposváron is, hogy azért az már nem az, mint ami volt - jó, Kaposvár még ma is műhely, meg az vidék, tehát ha valaki oda lemegy, akkor tényleg semmi más nincs, mint a színház, még most is.
Nagyon sok felnőttet kérdeztem meg, hogy melyik volt életük legemlékezetesebb színházi élménye, és szinte mind a Három nővért mondták. Én sajnos csak a tévére átdolgozott változatot láthattam, de még így is hihetetlenül nagy élmény volt, pedig, gondolom, a tévé sokat levesz belőle.
Á, hát ötven százalék, a tévében...
Mégis: mi kell ahhoz, hogy egy ilyen előadás születhessen?
Ezt nem lehet megmondani. Ha ezt meg lehetne mondani, akkor azóta mások is meg mi is tudtunk volna csinálni ilyet. Nem lehet megmondani. Az a lényege az ilyennek, hogy egyszer az életben, vagy kétszer az életben "kifut" valakinek, tehát hogy Ascher pont akkor abban a periódusban ilyen állapotban volt, Szirtes Ági pont olyanban, én pont olyanban, Bán Jani ilyenben - tehát egyszerűen úgy kereszteződtünk ott. Először is ott kezdődik, hogy ez még a Katona első három éve alatt volt, a '85/86-os évadban, amikor már mindenki ismerte egymás nyelvét, még mindenki halálszerelmes volt a másikba, nemcsak mint ember - de úgy is! -, hanem mint művész; éjjel-nappal együtt voltunk, nem volt ott senkinek a szövegében egy olyan szó, amit a másik (akármelyik) színész ne rágott volna át; a magánéletünk teljes csődben volt, mindannyiunké, tehát nem is volt más kiút, csak a színházba be... és fölöttünk álltak a csillagok. Nem tudom.
És ezt hogy lehet tartani sok évvel az előadás megszületése után is?
Tartani, azt lehet. Tudniillik a színészetnek az a lényege, és az egy csodálatos dolog, hogy ha egyszer megszületik benned valami, akkor az automatizmussá válik - olyan, mint a pavlovi reflex, érted? Bemegyek, fölveszem a cipőt, és mire befűzöm, már benne vagyok nemcsak a cipőben, hanem abban az állapotban is. Meglátod azokat a deszkákat a padlón, a díszletet, és azonnal megvan. Aznap reggel, amikor fölkelsz, bekapcsol és visszajön az egész két hónapos próbafolyamat, és lassan beépül a szervezetedbe, a torkodba a hangok, ahogy kimondasz egy szót, és annál a mozdulatnál, ahol kell, hiába vagy aznap boldog és jókedvű, biztosan elsírod magad. Mert följönnek azok az emlékek, amikből próbáltál, eszedbe jut, ha akkor a próbán valamitől borzalmasan bánatos voltál, vagy olyan állapotba hajszoltad magad, ugyanaz az állapot rögzül és ugyanazok a dolgok eszedbe jutnak. Hacsak aznap nem történt veled valami még nagyobb szörnyűség, mert akkor azt használod fel. De ha aznap minden a legjobban van, akkor is minde visszajön, és minden, mint egy alagútba, beszív, és mész vele. Tehát ha nagyon alaposan és jól le van téve egy előadás alapja, és minden mondat mögött tudod, hogy mi van, ha nincsenek üresjáratok sem a te fejedben, sem a másikéban, és mindig, amikor a másik beszél, és neked nincs szöveged, te akkor is tudod a szerepedben, hogy éppen milyen állapotban vagy, és belül mit reagálsz rá, és mit gondolsz - tehát tele van élettel, teljesen föl van töltve az egész fazék; akkor teljesen mindegy, hogy hány évig megy az előadás.
Csak akkor volt nehéz ezt az előadást eljátszani, ha nem voltak az előadások között szünetek. Százszázalékosan fel kellett gyújtani magad, ezt máshogy nem lehet. Nem lustálkodtál közben. Nem eshettél ki egy fél másodpercre sem, tehát civil gondolatnak ott helye nem volt. De ez viszont nagyon-nagyon fárasztó, és négy-öt év után már a színház is tudta, hogy egy hónapban háromnál többször nem tűzhetik műsorra, mert akkor nem tudjuk jól eljátszani. De egyébként lehet, lehet, hogy a mai napig is, akár... Ez beépül egy egész életre. Ezt soha nem fogjuk elfelejteni.
Verset mondani szeret?
Nagyon. Engem az iskolában letiltottak a versmondásról, buta tanárom volt, azt mondta, én otthon annyi verset mondhatok, amennyit akarok; az iskolában nem engedtek verset mondani. Ezért aztán olyan szégyellős lettem, hogy nem is mondtam évekig. A főiskolán pedig nagyon nehéz volt, mert Gáti Józsi bácsi tanított minket, és ő mindenkit halálosan lecikizett, szóval te nem tudtál egy mondatot úgy elmondani, hogy az tessen. De mégiscsak valami varázslatot átadott, mert azt megtanította, hogy tulajdonképpen egy levegő egy vers, és technikai megoldásokat adott; azzal, hogy ki mit bogoz ki a versből, azzal ő nem foglalkozott. És egyszer-egyszer, ha sikerül úgy levegőt venned, mondjuk, hogy ki tudtál mondani négy-öt-hat sort egyben, akkor egyszerűen megérezted, és beleszerelmesedtél abba, hogy meghallottad, hogy kell elmondani egy gondolatot. Például a mai srácok ezt nem tudják. Kevesen tudnak verset mondani - és már mi sem, már mi sem tudunk ahhoz képest, hogy a még idősebbek, Tolnay Klári, vagy az én apám tudott, mert egyszerűen akusztikailag ők jobban meg tudtak fogalmazni egy-egy verset. Ez egy nehéz mesterség, a versmondás. Sok-sok órát kell eltölteni egy vers olvasásával, az újra- és újra- és újraolvasásával, böngészésével, és aztán a hangos megjelenítésével ahhoz, hogy az szóljon valahogy. De szeretek verset mondani. Sokszor nem sikerül úgy, ahogy én szeretném hallani.
Milyen gyerek volt, milyen diák? Lázadó típus?
Igen, igen. De azért jó gyerek voltam, a mamámnak én jó gyereke voltam, nem okoztam gondot. Nem voltam egy problémás gyerek otthon. Az iskolában... hát nem bontottam le a suli falát, de az biztos, hogy volt egy kis csapat, akikkel úgy együtt jártunk. Nem voltam nagyon szemtelen, de hát még ezzel is egy kicsit kilógtam. A Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártam, és... hát egy farmerban jártam végig az egész iskolát, még jó, hogy a trikómat váltottam. De nagyon nem akartam rossz lenni a suliban se, mert nem akartam a papámat meg a mamámat rossz helyzetbe hozni. Így is megállás nélkül bántottak meg kiközösítettek - semmiképpen sem egészséges helyzet, hogy az ember híres szülők gyereke. Egyáltalán nem szimpátiát vált ki, hanem inkább rugdosnak és kiközösítenek. A gyerekek nem, a gyerekek bírtak, de a tanárok... szóval vigyáznom kellett, mert nem akartam, hogy az anyáméknak gondja legyen.
Miért lett színész?
Mert semmi másnak nem tudom magam elképzelni. Úgy érzem, hogy nekem egyszerűen semmi más nem megy. Pici gyerekkoromtól kezdve éreztem, hogy nekem ehhez iszonyú sok közöm van. Már kölyökkoromban láttam, hogy ki az, aki jó és ki az, aki nem jó színész; pici koromtól kezdve hallottam, ha egy mondatot rosszul hangsúlyoztak, ha nem jól mondták el, mert "hiányzott belőle valami" - ezt egész pici koromtól éreztem.
Tehát fel sem merült, hogy más foglalkozást válasszon?
Felmerült, mert a papám annyira nem akarta, hogy színész legyek, úgyhogy miatta akartam lenni mindenféle más; utazó meg biológus, meg pszcihológus is - próbáltam én jó gyerek lenni, de... végig kellett volna járnom az egyetemet úgy, hogy matekot tanulok... meg azért ez nem úgy van. Az én számomra gyerekkoromtól kezdve olyan irgalmatlan varázs ez az egész, hogy bejössz egy épületbe, és történik valami a színpadon, és azt látják az emberek, és te meg tudod mutatni - és főleg, kiélem a saját rettenetes sok fájdalmamat meg bajomat. Alapvetően nekem azért van erre szükségem, mert annyi feszültség van bennem, hogy nekem nagyon jó, hogy ezen a helyen le tudom vezetni. Nem tudom, mit csinálnék, ha ez nem lenne. Lehet, hogy már nem is élnék. Nekem ez gyógyír. Meg az is, hogy belemenekülhetek mindenféle szerepekbe, alakokba, és nem kell mindig magamon töprengenem... az szomorú dolog, ha magamon töprengek... (nevet) Most mondjak ilyen közhelyeket, hogy "mert ha jól sikerül egy előadás és a nézőtéren tapsolnak..." - az csodálatos érzés! Ez banálisan hangzik, ha akarom - ha meg nem így akarom, akkor halálosan komoly. Tényleg csodálatos, ha azt érzed, hogy tudsz valamit adni, és, mondjuk, megnevettettél száz-kétszáz-ötszáz embert, akkor az borzasztó jó érzés... vagy ha sikerül valamit jól elénekelni, vagy érzed, hogy ott kicsordul a nézők könnye... akkor az... nagyon jó. Ez egy jó szakma, szerintem. Tényleg.
[1] Anatolij Alekszandrovics Vasziljev, orosz színházi rendező. Az előzetes tervek szerint 2002 őszén Shakespeare Lear király c. tragédiáját rendezte volna a budapesti Nemzeti Színházban. Az előadás sajnos - a színház vezetése körüli botrányok miatt - meghiúsult.
[2] Selmeczi György, zeneszerző, zongoraművész. Ő rendezte a Nemzeti Színházban a Pesti szín c. zenés előadást, amiben jelenleg is játszik Básti Juli.
*
Básti Juli 1957. augusztus 10-én született Budapesten. Apja, Básti Lajos szintén híres színművész volt. A Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1980-ban végezte el. 1980-tól 1984-ig a kaposvári Csiky Gergely Színház, 1984-től tavalyig a Katona József Színház tagja volt. 1982-ben San Remóban a legjobb női alakítás díját, itthon pedig KISZ-díjat kapott. 1985-ben is elnyerte a legjobb női alakítás díját, Moszkvában. 1985-ben Jászai Mari-díjat, 1992-ben a filmkritikusok B. Nagy László-díját és a színikritikusok díját egyaránt elnyerte. 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Jelenleg hazánk egyik legismertebb és legnépszerűbb színésze.
A tél beálltakor nekem mindig nagy-nagy szomorúság gyűlik össze a szívemben, és olyankor általában elég depressziós vagyok. Nagyon erősen össze kell magam tákolni mindennap lelkileg és fizikailag is emiatt, mert akkor az ember rögtön rosszabb állapotban van, mindene fáj, hol ez a bajom, hol az, sírhatnékom van, türelmetlen vagyok. Most azzal próbálom nyugtatni magam, hogy ez most csak azért van, mert annyira sokat dolgoztam szeptember óta, hogy lényegében nem volt szünnapom, tehát most ezt ennek tudom be. És azt remélem, hogy amikor jön a december, akkor könnyebb lesz, részben azért, mert jönnek a fantasztikus ünnepek, részben azért, mert nem huszonhat előadásom lesz majd, csak tizenhat, tehát minden másnap már szabad vagyok. Az azért sokat számít.
Mit jelent, hogy eljött a Katonából és a Nemzetibe szerződött?
Az, hogy eljöttem a Katonából, egyáltalán nem igaz, mert nem vagyok kevésbé ott, mint itt; ott is játszottam a Hedda Gablert, például, tehát azt nem hagytam ott. Az pedig, hogy ez az egész helyzet így alakult, erről nem beszél senki, azért volt, mert Zsámbéki Gábor (a budapesti Katona József Színház igazgatója - P.D.) azt mondta, hogy aki vállalja a Nemzetiben rendezett darabokban a közreműködést, az nem lehet tag a Katonában. Márpedig a Vasziljev[1]-darabra egy évvel azelőtt ő adott ki... tehát ez egy bonyolult, Schwajda és Zsámbéki közötti harc, aminek én ilyen módon az "áldozata" vagyok. Az igaz, hogy mire ezt mondta, addigra már Bán Jani eljött a Katonából játszani egy szerepet, meg Stohl Andris eljött a Katonából játszani egy szerepet, meg eljöttem én is, meg hívták Bertalan Ágit is, Lázár Katit is, meg jött volna Csákányi Eszter is, tehát tény és való, hogy nagyon nehéz lett volna egyeztetni minket. De azért lehetett volna. Szóval nem volt egy könnyű periódus ez, az egész tavalyi évad miatt. És aztán mi történt - Vasziljev a sok igazgatóváltás körüli huzavonában azt mondta, hogy ő ide nem jön: tulajdonképpen igaza van, de mi aztán itt mardatunk tizenhárman szerződések, illetve munka nélkül. És akkor felajánlották nekem, hogy ledolgozhatom azt a pénzt, amiért ideszerződtem a Vasziljev-előadásra, és ezért én most Selmeczivel[2] (akit egyébként, mióta Erdélyből átjött, ismerek és nagyon nagyra tartok, nagyon nagy művész) dolgozom a Pesti színben. Nem bántam meg, nem érzem azt, hogy egy fölösleges ócskaságot csinálok valami helyett, amit nagyon vártam, és azért is voltam hajlandó azt mondani Zsámbékinak, hogy én akkor is meg akarom csinálni a Vasziljevet, ha ő egy ilyen helyzet elé állít engem, mert én nagyon szeretnék dolgozni Törőcsikkel és Vasziljevvel is.
Mit játszott volna a Lear királyban?
Nem tudjuk. Az a próbákon derült volna ki, hogy ki mit játszik. Tehát egy egyedülálló esély és lehetőség volt arra, hogy valami máshogy történjen, mint az eddigi évtizedek alatt. És amikor Zsámbékinak és Aschernak ezt Csákányival együtt először említettük, akkor még ők is nagyon lelkesek voltak, és azt mondták, hogy persze, ezt abszolút el kell vállalni, ez csodálatos, ez szuper. De aztán nagy vargabetűk keletkeztek és eltorzult az egész kép.
Akkor még az is lehet, hogy visszaszerződik majd a Katonába?
Nem tudom. Az is lehet, hogy itt maradok, az is lehet, hogy elmegyek, az is lehet, hogy ezentúl mindenhol vendég leszek, az is lehet, hogy visszamegyek.
Jó egy színésznek az, ha szabadúszó? Nem kell, hogy egy társulatba tartozzon?
Azonos stílusú és ízlésű színészek abszolút tudnak együtt dolgozni, tehát ehhez nem kell társulat. A társulat szerintem nem a színészeknek jó elsősorban, hanem a vezetőknek. Egyetlenegy esetben jó a társulat a színészeknek: ha fiatalok és nagyon újat akarnak, és még semmilyen egzisztenciális dolog nem fontos a számukra, tehát még az sem, hogy lakásuk legyen, hanem barátoknál alszanak, és itt-ott-amott megoldják az életüket. Abban a minutumban, hogy valaki bármiféle minimális egzisztenciát akar teremteni magának, már bonyolultabb a helyzet. Tehát ez addig jó egy társulatnak, amíg Kaposváron színészházban lakunk, mert éjjel-nappal bennvagyunk a színházban; reggel kilenctől reggel négyig, és akkor reggel négytől kilencig alszunk - na az egy társulati élet. Vagy a Katonában, amikor odamentem, az első öt-hat évben, de már az is sokkal kevésbé volt az, mert aludni azért hazamentünk; az igaz, hogy csak kettőkor, de nem négykor. Addig ültünk a kocsmában, szemben, a Pilvaxban, és téptük egymást és beszélgettünk arról, hogy hogy kell jobban megcsinálni azt az előadást, vagy hogy próbáljunk másnap, vagy hogy melyikünk hogy dolgozik. De abban a pillanatban, hogy elfogy az emberből vagy a társulatból például - ez furcsán hangzik, de így van - a szexuális feszültség, tehát nagyon megismered és megszokod a többieket, és persze ők téged; nem hatnak már rád, akár mint nő, akár mint férfi, és úgy érzed, hogy már az agyadat is teljesen kiadtad, és már mindent tudnak rólad, és már a többiek is úgy érzik, hogy ezt már hallottam, ezt már ismerem, ezt már láttam, most megint ezzel jön; abban a pillanatban kész, vége. Azért fúj ki minden társulás egy idő után, mert az emberek egyszerűen megunják egymást - hét-nyolc-tíz év alatt biztosan. Ha szerencsés az a hely, úgy tudják pótolni, hogy újabb és újabb négy-öt-hat olyan fiatal jön, akik ugyanezt csinálják tovább. De olyan nagyon ez sem működik. A Katonában is látom meg Kaposváron is, hogy azért az már nem az, mint ami volt - jó, Kaposvár még ma is műhely, meg az vidék, tehát ha valaki oda lemegy, akkor tényleg semmi más nincs, mint a színház, még most is.
Nagyon sok felnőttet kérdeztem meg, hogy melyik volt életük legemlékezetesebb színházi élménye, és szinte mind a Három nővért mondták. Én sajnos csak a tévére átdolgozott változatot láthattam, de még így is hihetetlenül nagy élmény volt, pedig, gondolom, a tévé sokat levesz belőle.
Á, hát ötven százalék, a tévében...
Mégis: mi kell ahhoz, hogy egy ilyen előadás születhessen?
Ezt nem lehet megmondani. Ha ezt meg lehetne mondani, akkor azóta mások is meg mi is tudtunk volna csinálni ilyet. Nem lehet megmondani. Az a lényege az ilyennek, hogy egyszer az életben, vagy kétszer az életben "kifut" valakinek, tehát hogy Ascher pont akkor abban a periódusban ilyen állapotban volt, Szirtes Ági pont olyanban, én pont olyanban, Bán Jani ilyenben - tehát egyszerűen úgy kereszteződtünk ott. Először is ott kezdődik, hogy ez még a Katona első három éve alatt volt, a '85/86-os évadban, amikor már mindenki ismerte egymás nyelvét, még mindenki halálszerelmes volt a másikba, nemcsak mint ember - de úgy is! -, hanem mint művész; éjjel-nappal együtt voltunk, nem volt ott senkinek a szövegében egy olyan szó, amit a másik (akármelyik) színész ne rágott volna át; a magánéletünk teljes csődben volt, mindannyiunké, tehát nem is volt más kiút, csak a színházba be... és fölöttünk álltak a csillagok. Nem tudom.
És ezt hogy lehet tartani sok évvel az előadás megszületése után is?
Tartani, azt lehet. Tudniillik a színészetnek az a lényege, és az egy csodálatos dolog, hogy ha egyszer megszületik benned valami, akkor az automatizmussá válik - olyan, mint a pavlovi reflex, érted? Bemegyek, fölveszem a cipőt, és mire befűzöm, már benne vagyok nemcsak a cipőben, hanem abban az állapotban is. Meglátod azokat a deszkákat a padlón, a díszletet, és azonnal megvan. Aznap reggel, amikor fölkelsz, bekapcsol és visszajön az egész két hónapos próbafolyamat, és lassan beépül a szervezetedbe, a torkodba a hangok, ahogy kimondasz egy szót, és annál a mozdulatnál, ahol kell, hiába vagy aznap boldog és jókedvű, biztosan elsírod magad. Mert följönnek azok az emlékek, amikből próbáltál, eszedbe jut, ha akkor a próbán valamitől borzalmasan bánatos voltál, vagy olyan állapotba hajszoltad magad, ugyanaz az állapot rögzül és ugyanazok a dolgok eszedbe jutnak. Hacsak aznap nem történt veled valami még nagyobb szörnyűség, mert akkor azt használod fel. De ha aznap minden a legjobban van, akkor is minde visszajön, és minden, mint egy alagútba, beszív, és mész vele. Tehát ha nagyon alaposan és jól le van téve egy előadás alapja, és minden mondat mögött tudod, hogy mi van, ha nincsenek üresjáratok sem a te fejedben, sem a másikéban, és mindig, amikor a másik beszél, és neked nincs szöveged, te akkor is tudod a szerepedben, hogy éppen milyen állapotban vagy, és belül mit reagálsz rá, és mit gondolsz - tehát tele van élettel, teljesen föl van töltve az egész fazék; akkor teljesen mindegy, hogy hány évig megy az előadás.
Csak akkor volt nehéz ezt az előadást eljátszani, ha nem voltak az előadások között szünetek. Százszázalékosan fel kellett gyújtani magad, ezt máshogy nem lehet. Nem lustálkodtál közben. Nem eshettél ki egy fél másodpercre sem, tehát civil gondolatnak ott helye nem volt. De ez viszont nagyon-nagyon fárasztó, és négy-öt év után már a színház is tudta, hogy egy hónapban háromnál többször nem tűzhetik műsorra, mert akkor nem tudjuk jól eljátszani. De egyébként lehet, lehet, hogy a mai napig is, akár... Ez beépül egy egész életre. Ezt soha nem fogjuk elfelejteni.
Verset mondani szeret?
Nagyon. Engem az iskolában letiltottak a versmondásról, buta tanárom volt, azt mondta, én otthon annyi verset mondhatok, amennyit akarok; az iskolában nem engedtek verset mondani. Ezért aztán olyan szégyellős lettem, hogy nem is mondtam évekig. A főiskolán pedig nagyon nehéz volt, mert Gáti Józsi bácsi tanított minket, és ő mindenkit halálosan lecikizett, szóval te nem tudtál egy mondatot úgy elmondani, hogy az tessen. De mégiscsak valami varázslatot átadott, mert azt megtanította, hogy tulajdonképpen egy levegő egy vers, és technikai megoldásokat adott; azzal, hogy ki mit bogoz ki a versből, azzal ő nem foglalkozott. És egyszer-egyszer, ha sikerül úgy levegőt venned, mondjuk, hogy ki tudtál mondani négy-öt-hat sort egyben, akkor egyszerűen megérezted, és beleszerelmesedtél abba, hogy meghallottad, hogy kell elmondani egy gondolatot. Például a mai srácok ezt nem tudják. Kevesen tudnak verset mondani - és már mi sem, már mi sem tudunk ahhoz képest, hogy a még idősebbek, Tolnay Klári, vagy az én apám tudott, mert egyszerűen akusztikailag ők jobban meg tudtak fogalmazni egy-egy verset. Ez egy nehéz mesterség, a versmondás. Sok-sok órát kell eltölteni egy vers olvasásával, az újra- és újra- és újraolvasásával, böngészésével, és aztán a hangos megjelenítésével ahhoz, hogy az szóljon valahogy. De szeretek verset mondani. Sokszor nem sikerül úgy, ahogy én szeretném hallani.
Milyen gyerek volt, milyen diák? Lázadó típus?
Igen, igen. De azért jó gyerek voltam, a mamámnak én jó gyereke voltam, nem okoztam gondot. Nem voltam egy problémás gyerek otthon. Az iskolában... hát nem bontottam le a suli falát, de az biztos, hogy volt egy kis csapat, akikkel úgy együtt jártunk. Nem voltam nagyon szemtelen, de hát még ezzel is egy kicsit kilógtam. A Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártam, és... hát egy farmerban jártam végig az egész iskolát, még jó, hogy a trikómat váltottam. De nagyon nem akartam rossz lenni a suliban se, mert nem akartam a papámat meg a mamámat rossz helyzetbe hozni. Így is megállás nélkül bántottak meg kiközösítettek - semmiképpen sem egészséges helyzet, hogy az ember híres szülők gyereke. Egyáltalán nem szimpátiát vált ki, hanem inkább rugdosnak és kiközösítenek. A gyerekek nem, a gyerekek bírtak, de a tanárok... szóval vigyáznom kellett, mert nem akartam, hogy az anyáméknak gondja legyen.
Miért lett színész?
Mert semmi másnak nem tudom magam elképzelni. Úgy érzem, hogy nekem egyszerűen semmi más nem megy. Pici gyerekkoromtól kezdve éreztem, hogy nekem ehhez iszonyú sok közöm van. Már kölyökkoromban láttam, hogy ki az, aki jó és ki az, aki nem jó színész; pici koromtól kezdve hallottam, ha egy mondatot rosszul hangsúlyoztak, ha nem jól mondták el, mert "hiányzott belőle valami" - ezt egész pici koromtól éreztem.
Tehát fel sem merült, hogy más foglalkozást válasszon?
Felmerült, mert a papám annyira nem akarta, hogy színész legyek, úgyhogy miatta akartam lenni mindenféle más; utazó meg biológus, meg pszcihológus is - próbáltam én jó gyerek lenni, de... végig kellett volna járnom az egyetemet úgy, hogy matekot tanulok... meg azért ez nem úgy van. Az én számomra gyerekkoromtól kezdve olyan irgalmatlan varázs ez az egész, hogy bejössz egy épületbe, és történik valami a színpadon, és azt látják az emberek, és te meg tudod mutatni - és főleg, kiélem a saját rettenetes sok fájdalmamat meg bajomat. Alapvetően nekem azért van erre szükségem, mert annyi feszültség van bennem, hogy nekem nagyon jó, hogy ezen a helyen le tudom vezetni. Nem tudom, mit csinálnék, ha ez nem lenne. Lehet, hogy már nem is élnék. Nekem ez gyógyír. Meg az is, hogy belemenekülhetek mindenféle szerepekbe, alakokba, és nem kell mindig magamon töprengenem... az szomorú dolog, ha magamon töprengek... (nevet) Most mondjak ilyen közhelyeket, hogy "mert ha jól sikerül egy előadás és a nézőtéren tapsolnak..." - az csodálatos érzés! Ez banálisan hangzik, ha akarom - ha meg nem így akarom, akkor halálosan komoly. Tényleg csodálatos, ha azt érzed, hogy tudsz valamit adni, és, mondjuk, megnevettettél száz-kétszáz-ötszáz embert, akkor az borzasztó jó érzés... vagy ha sikerül valamit jól elénekelni, vagy érzed, hogy ott kicsordul a nézők könnye... akkor az... nagyon jó. Ez egy jó szakma, szerintem. Tényleg.
(A beszélgetés 2002. november 24-én készült.)
[1] Anatolij Alekszandrovics Vasziljev, orosz színházi rendező. Az előzetes tervek szerint 2002 őszén Shakespeare Lear király c. tragédiáját rendezte volna a budapesti Nemzeti Színházban. Az előadás sajnos - a színház vezetése körüli botrányok miatt - meghiúsult.
[2] Selmeczi György, zeneszerző, zongoraművész. Ő rendezte a Nemzeti Színházban a Pesti szín c. zenés előadást, amiben jelenleg is játszik Básti Juli.
*
Básti Juli 1957. augusztus 10-én született Budapesten. Apja, Básti Lajos szintén híres színművész volt. A Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1980-ban végezte el. 1980-tól 1984-ig a kaposvári Csiky Gergely Színház, 1984-től tavalyig a Katona József Színház tagja volt. 1982-ben San Remóban a legjobb női alakítás díját, itthon pedig KISZ-díjat kapott. 1985-ben is elnyerte a legjobb női alakítás díját, Moszkvában. 1985-ben Jászai Mari-díjat, 1992-ben a filmkritikusok B. Nagy László-díját és a színikritikusok díját egyaránt elnyerte. 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Jelenleg hazánk egyik legismertebb és legnépszerűbb színésze.
Kukába Illusztrációfyval? (Beck Márton)
Illusztrációfy G. hatodik éve jár a Majorba. Szinte minden diák ismeri, nemtől és életkortól függetlenül. Mondhatni teljes összhang van Illusztrációfy megítélésében a diákság körében: elviselhetetlen, szörnyű, csak önmagának köszönhet mindent, nem véletlen, hogy még a hetedikesek is megutálták röpke két hónap alatt.
Ez részben szerintem is igaz. Tényleg nehéz vele beszélgetni, elviselni az internetről levadászott mű-"kemény tökös gyerek vagyok"-beszólásnak vagy viccnek szánt mondatait, amelyek először szánalmat ébresztenek az emberben, majd kezd ökölbe rándulni a keze.
De milyen jó lenne nem megütni. Ez a gyerek már hetedikes korában is egy kirívóan penetráns ember volt. De most abszolút mélyrepülését éli, és valószínűleg erről nem csak ő tehet. A diákság nagy része szóba sem állna vele még akkor sem, ha tényleg megváltozna, visszafogná magát. Lássuk be: divat lett Illusztrációfyt utálni. Kiközösíteni és ilyen nyíltan utálni egy embert sokkal undorítóbb dolog, mint minden egybevéve, amit ez a szerencsétlen srác hat év alatt fölhalmozott.
Az Illusztrációfy-utálók tábora mögött pedig ott található egy-két tanár is, akik nem tudják, hogy most tulajdonképpen jófejek-e a többi diák szemében vagy erre ügyet se vetnek, csak utálják és diszkriminálják, nyíltan meggyalázzák, saját keserűségüket levezetendő, boxzsákként használják. Ez pedig már tényleg a szakadék széle. Egy tanárnak vannak kedvencei és vannak olyan emberek is, akiket kevésbé szeret. De amit Illusztrációfyval művelnek, az túlmegy minden határon.
Vigyázni kéne rá (azaz nem megverni vagy nem foglalkozni vele), kihúzni ezt a négy hónapot valahogy, és az össznépi Illusztrációfy-nyíró hadjáratot legalább olyan szintre redukálni, hogy az emberi méltóságot ne zúzzúk úgy porba, hogy alapjai se maradjanak. Tényleg vigyázzunk rá, nehogy ő legyen a mi Apagyink...
*
Ismert eseménynek számít Illusztrációfy G. múlt heti nyilvános meghurcolása. A közel tíz összeverődött ember előbb a fagyos hóba, majd a szemeteskukába dobta. Több tanár és diák, illetve az egyik igazgató-helyettes is a közelben volt. Senkinek sem jutott eszébe közbeavatkozni. Az esetről készült digitális képfelvételek eltűntek.
Ez részben szerintem is igaz. Tényleg nehéz vele beszélgetni, elviselni az internetről levadászott mű-"kemény tökös gyerek vagyok"-beszólásnak vagy viccnek szánt mondatait, amelyek először szánalmat ébresztenek az emberben, majd kezd ökölbe rándulni a keze.
De milyen jó lenne nem megütni. Ez a gyerek már hetedikes korában is egy kirívóan penetráns ember volt. De most abszolút mélyrepülését éli, és valószínűleg erről nem csak ő tehet. A diákság nagy része szóba sem állna vele még akkor sem, ha tényleg megváltozna, visszafogná magát. Lássuk be: divat lett Illusztrációfyt utálni. Kiközösíteni és ilyen nyíltan utálni egy embert sokkal undorítóbb dolog, mint minden egybevéve, amit ez a szerencsétlen srác hat év alatt fölhalmozott.
Az Illusztrációfy-utálók tábora mögött pedig ott található egy-két tanár is, akik nem tudják, hogy most tulajdonképpen jófejek-e a többi diák szemében vagy erre ügyet se vetnek, csak utálják és diszkriminálják, nyíltan meggyalázzák, saját keserűségüket levezetendő, boxzsákként használják. Ez pedig már tényleg a szakadék széle. Egy tanárnak vannak kedvencei és vannak olyan emberek is, akiket kevésbé szeret. De amit Illusztrációfyval művelnek, az túlmegy minden határon.
Vigyázni kéne rá (azaz nem megverni vagy nem foglalkozni vele), kihúzni ezt a négy hónapot valahogy, és az össznépi Illusztrációfy-nyíró hadjáratot legalább olyan szintre redukálni, hogy az emberi méltóságot ne zúzzúk úgy porba, hogy alapjai se maradjanak. Tényleg vigyázzunk rá, nehogy ő legyen a mi Apagyink...
*
Ismert eseménynek számít Illusztrációfy G. múlt heti nyilvános meghurcolása. A közel tíz összeverődött ember előbb a fagyos hóba, majd a szemeteskukába dobta. Több tanár és diák, illetve az egyik igazgató-helyettes is a közelben volt. Senkinek sem jutott eszébe közbeavatkozni. Az esetről készült digitális képfelvételek eltűntek.
A szerk.
SZIASZTOK!!!!
Valljátok be töredelmesen, már nem is számítottatok arra, hogy lesz az idén is Nagyszünet. Bevalljuk, néha már mi magunk se hittük. Annyi sok-sok-sok elfoglaltsága volt/van mindenkinek most, hogy eléggé háttérbe szorult a suliújság. Talán nem is lett volna egyáltalán, ha néhányan kezükbe nem veszik a dolgokat idejekorán (így csak egy kicsit késtünk el, pár hónappal...). Ám fő, hogy itt vagyunk.
Az újság szerkesztése során az egyik legszebb élmény az volt, amikor a kezünkbe került egy régi iskolaújság, a Smink, amelyből mindössze egy szám jelent meg, 1998-ban (már a könyvtárban sincs belőle példány; apropó: csipogót az iskolaújságokra is!), egy nagyon jó újság (mik voltak! miért nem tudunk mi erről?), talán egyszer érdemes lenne újra kiadni; ez a Nagyszünet keretein belül részben meg is valósul, csak tessék az újságot átlapozni.
E lapszámunk bebizonyította, hogy a Városmajori Gimnázium diákjaiban igény van az iskolaújság olvasására, az iskolaújság írására. Aztán, hogy lesz-e tovább, hogy folytatjátok-e jövőre is a Nagyszünetezést, az már rajtatok múlik, kedves olvasók, mert mi májusban elmegyünk. Bizony. De ha valaha ilyesmire is vetemednétek, akkor sok sikert hozzá, nem kell hozzá semmi, csak lelkesedés és kitartás (picit több, mint amennyi nekünk volt időnként).
Köszönik, hogy vettétek és veszitek a lapot, és jó olvasást kívánnak
Valljátok be töredelmesen, már nem is számítottatok arra, hogy lesz az idén is Nagyszünet. Bevalljuk, néha már mi magunk se hittük. Annyi sok-sok-sok elfoglaltsága volt/van mindenkinek most, hogy eléggé háttérbe szorult a suliújság. Talán nem is lett volna egyáltalán, ha néhányan kezükbe nem veszik a dolgokat idejekorán (így csak egy kicsit késtünk el, pár hónappal...). Ám fő, hogy itt vagyunk.
Az újság szerkesztése során az egyik legszebb élmény az volt, amikor a kezünkbe került egy régi iskolaújság, a Smink, amelyből mindössze egy szám jelent meg, 1998-ban (már a könyvtárban sincs belőle példány; apropó: csipogót az iskolaújságokra is!), egy nagyon jó újság (mik voltak! miért nem tudunk mi erről?), talán egyszer érdemes lenne újra kiadni; ez a Nagyszünet keretein belül részben meg is valósul, csak tessék az újságot átlapozni.
E lapszámunk bebizonyította, hogy a Városmajori Gimnázium diákjaiban igény van az iskolaújság olvasására, az iskolaújság írására. Aztán, hogy lesz-e tovább, hogy folytatjátok-e jövőre is a Nagyszünetezést, az már rajtatok múlik, kedves olvasók, mert mi májusban elmegyünk. Bizony. De ha valaha ilyesmire is vetemednétek, akkor sok sikert hozzá, nem kell hozzá semmi, csak lelkesedés és kitartás (picit több, mint amennyi nekünk volt időnként).
Köszönik, hogy vettétek és veszitek a lapot, és jó olvasást kívánnak
a szerkesztők
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)