Éééés a játékvezető lefújja! Mindenható sípjával véget vet a csodának, amit a fiúk és mi és együtt és különben is RIA-RIA-HUNGÁRIA!! Eksztázisban üvöltjük, hogy Szép volt fiúk, mert az volt, és jár nekik az ünneplés meg ollézás. Akárcsak a legnagyobbak, most ők is együtt örülhetnek a közönségükkel, vagyis velünk. Ez a lényeg, hisz a mi Zidane-unk Illés, Beckhamünk Hamar, Kluivertünk pedig Horváth Feri! Lehet, hogy szidjuk őket, fanyalgunk, de a szívünkben élnek és képesek vagyunk utolsó erőnkig szurkolni értük. Mi, az újgenerációsok.
Mi nemigen emlegethetjük fel Puskást, Bozsikot, de Törőcsiket vagy Varga Zolit se nagyon. És a mostani külföldi sztárokkal kapcsolatban sem a Cruyffal vagy Pelével való összehasonlítás jut eszünkbe. Mi azt a világot csak hangulatos, fekete-fehér felvételek által ismerjük. Mert bizony, amikor megtelt az akkor még százezres Népstadion... És ez nem is volt ritkaság. Nos, akik mindezt még látták, más szemmel nézik a mai magyar válogatottat. Ők azok, akik néha némán, szomorúan néznek egy gyengébb meccset, vagy ki se mennek. Vagy éppen rekedtes hangon ordítják, hogy: "Mi a kurva anyádért nem tudod lekezelni a labdát?". Igen, ők azok, mert van összehasonlítási alapjuk, de hiszem, sőt, tudom, hogy ugyanúgy őszinte szeretettel és lelkesedéssel gondolnak Mátyusékra, mint a nagy öregekre. Azért szidják őket, mert szívük mélyén segíteni akarnak tapasztalataikkal. És amikor a csapat így játszik, ők sem tudnak elfordulni tőlük.
A dicsőségért, a pontért, a közönségért, a kapitányért, magukért és az országért küzdöttek. Már az elején világossá tették, hogy a "jönnek az olaszok, azt' vágnak hatot!" mondással alaposan mellétrafált néhány vészmadár. Csoda készült - és ezt mindenki érezte a stadionban. Mi legszívesebben már az első magyar fejest is bent láttuk volna, csak Toldo nem volt velünk egy állásponton. Állva, szünet nélkül buzdítottuk a csapatot, így nem esett túl jól, hogy a mi Janink labdaeladása után Inzaghi éles szögből igazolta klasszisát. Ehhez képest leírhatatlan volt Horváth Feri egyenlítő góljának hatása. Korra, nemre való tekintet nélkül ugrottak egymás nyakába a szurkolók, ahogy kell, magyar vagy - pajtás vagy, és Feri a király! Fújták a dudát, ordítva hirdettük az igét és szívből örültünk. Még a "mocskos olaszok" gyalázásában is valahogy szeretet volt. Hisz ha ilyet lát a szurkoló, akkor nem zsidózik, nem cigányozik (csak néhány bunkó a végén a román eredmény hallatán), legfeljebb Inzaghit köcsögözi le, hisz hogy mer két gólt lőni ellenünk, vagy Del Pierót fütyüli ki a cserénél, merthogy "megasztár" létére igen halovány teljesítménnyel sikerült előállnia (lebőrözte Mátyust, mekkora penge...). Aki viszont jogosan kaphatott kritikát, az a brit játékvezetői hármas. Inzaghi lesen kapta meg Totti ívelését, ami ugye a hálóban kötött ki. Később Totti nem kímélte a gólhelyzetben kitörő Hamart, amiért máshol azonnal felhasználandó beutaló jár a zuhanyzóba. A végén meg erősen mellénk állt, azzal, hogy nem adta meg az olasz gólt. Kapott a spori hideget, meleget, egy idő után már angolul... Milyen fontos is a nyelvtanulás!
A második egyenlítő gól pedig külön történet. Ahogy az exfradista csodacsatár besodorta a labdát, elszabadult a menny. Hetvenkilencedik percben magyar csapat Olaszország ellen! Az öregek talán még Puskásékat is elfelejtették egy pillanatra (remélem, ezzel nem követtem el szentségtörést...), mi, fiatalok pedig az önfeledt ünneplés közben arra gondoltunk, lehet ez igaz? Hosszú vegetálás után együtt kiálthattuk: JÁTSZIK A CSAPAT!
Mikor a spori belefújt a sípjába, véglegessé vált: hősök születtek ma, és ehhez mi is hozzájárultunk egy kicsikét. Ahogy a csapat és a közönség egymással szemben ünnepelt a végén, igazán felemelő volt. Nem hiszem, hogy akkor, ott bárkit is bántott volna, hogy nem nyertünk, pedig nyerhettünk volna a meccs képe alapján. Ezen gondolkozott az ember hazafelé menet, majd otthon újra átgondolta, felidézte az Eb-mérkőzéseket, és újraértékelte, kivel is ikszeltünk le, kiknek is voltunk igazán méltó ellenfelei.
Jöhetnek a litvánok, grúzok, románok, hiszem, hogy a fiúk nem bízzák el magukat, de bíznak majd annyira magukban, hogy merjenek megint így játszani, hisz tudnak, és biztosan nem akarnak megint lesüllyedni az átlagos szürkeségbe. Akkor bizony, srácok, megyünk Japánba! Így látta egy újgenerációs szurkoló a meccset, amit sem ő, sem mások nem felejtenek el egyhamar.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése