Legyünk őszinték: ki nem röhögött jókat akkoriban azokon az újvilági filmtermékeken, amelyekben a humor első számú forrását a bélműködés és a testnedvek szolgáltatták, amikor ezek még az újdonság erejével hatottak? Nem igényeltek túlzott agyi aktivitást, így a néző a film mellett a popcorn elfogyasztásának is több figyelmet szentelhetett. Amikor pedig egy-egy káromkodás is elhangzott, nos, akkor a mozilátogató visongott örömében. Csak hát, mint általában minden másra, erre is nagyon hamar ráunt az igényesebb publikum. Nem csak azért, mert a fogyasztók törvénye szerint a trendet követni kell, hanem mert az agysejtek elkoptak a sok pihenéstől, és ez nem volt éppen áldásos állapot. Máshol azonban annyira rákapott a nép a hányásra és egyéb ínyencségekre, hogy a készítőknek egyre inkább megérte ilyesfajta filmet forgatni. Sima ügy: nem kell túl bonyolult forgatókönyv sem, a kreativitás szót el lehet felejteni, a siker úgy is garantált. És hol is van ez máshol?
Erre mondhatnánk, hogy például a South Parkban. A sok gyerkőc számára minden egyes fuck you élvezetet okoz, egy böfögés viszont már katarzisélménnyel ér fel. És South Park nem olyan kicsi, mint azt gondolnánk. Nagyjából 200 millió lakosa van, 51 államból áll... Ez a helyzet. Két amerikai srác, Terry Parker és Matt Stone úgy rúgják fenékbe a saját országukat, hogy az kicsiny hegyi városkává zsugorodik. A zseniális duó agyszüleményével világméretű őrületet váltott ki, hisz rengetegen felismerték a sorozatban rejlő iróniát. Persze akadtak kritikusok, akik csak a véres jeleneteket és káromkodásokat vették le belőle, és hevesen támadják. Az ilyen álszenteknek javasolnék egy V-chipet...
Az biztos, hogy kellő nyitottság és befogadóképesség kell a filmhez. Le kell szögezni, hogy gyerekeknek semmi esetre sem ajánlott a megtekintése, és bizonyos felnőtteknek sem. Aki már az elején megbotránkozik, annak esélye sem lesz arra, hogy felfedezze az alkotás értékeit. A South Park ugyanis nem Beavis&Butthead, nem non-stop debil baromkodás. Inkább A Simpson család zseniális humorának felturbózott változata. El kell fogadni, hogy itt a kisiskolások bazmegelnek, elégnek, cseszegetik Istent, anyukák gusztustalan német szexvideói mennek az interneten, a Sátán Szaddam Husszeinnel kerül közelebbi viszonyba, a vezérkar pedig elég rendesen a fajelmélet befolyása alatt áll. Nyilvános kivégzéseket rendeznek a katonák szórakoztatására, a gyermeki ártatlan szellem megőrzésének érdekében. Bill Gates pedig végre megkapja a várva-várt elismerést közkedvelt produktumaiért. Ja, Amerika és Kanada között apokaliptikus háború tör ki. A poénok kellően változatosak, a dalocskák pedig hatalmasat dobnak a film hangulatán. A nyitódal arról a bizonyos Sunday Morning-ról megadja az alaphangot, később jön az Uncle Fucka, a Kyle's Mom Is a Bitch, az Oscarra jelölt Blame Canada vagy éppen személyes kedvencem, a Brian Boitano.
Nem meglepő, hogy az agyonszidott amerikaiak képesek így látni önmagukat? Ki tudják röhögni azt, hogy a valóságban miken képesek nevetni. Ez nagyon is becsülendő, mégsincs kampány-íze, hogy milyen önironikus, fasza jenki csávók is vagyunk. De gondoljunk bele abba is, hogy ha South Park Amerika, akkor Kenny, Stan, Kyle és Cartmann az igazi amerikaiak. Őket pedig megszerettette velünk a film, tehát éppúgy imádjuk az újvilági kultúra követőit, mint e kedves elmebeteg gyerekeket? Félreértés ne essék, nem általánosítok, nem degradálom az amerikaiakat, és nem tengek túl a "hand-in-hand pajtások!"-érzésben, csak megpróbálok Parker és Stone ösvényére lépni, akik a sztárkultusz, a TV-mánia, a túlzott hazafiság, a rasszizmus és egyéb népbetegségek kiirtása után örömtáncot járnak önnön nemzeti identitásuk felett. A városka az őrült ámokfutás végén ünnepli a győzelmet, hisz megmentették a világot vagy mi, énekelnek, minden marad a régiben, a szemlélete senkinek sem változik meg, jobb se lesz semmi, de miért is legyen, ha már így is a boldogság rózsaszín vattacukrában fürdik a világ.
Ezt a vattacukrot kell időnként összevérezni, hogy soha ne térjünk le a helyes útról. Ezt teszi a sorozat már nyolc éve, ami végre nálunk is elindul, hogy a mi vattacukrunk se maradjon vér nélkül. Lagzi Lajcsi uralma lejárt, Zámbó Jimmyt is hamarosan utoléri a végzet. Jut eszembe, nekünk is volt valaha South Parkunk. Úgy hívták: Szomszédok. Bár azt hiszem, az brutálisabb volt...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
s ez volt a paródiája:
VálaszTörlés„A polarizált valóság határán”
Számunkra már teljességgel kiderült, hogy a világ csekélyke „valós” részén kívül a legtöbb dolog nem fogható meg materiálisan, a kevéske valóságon kívül a világ olyan, amilyenné tesszük. És nem veszünk észre bizonyos dolgokat, amíg nem vagyunk felkészülve rá.
Voltunk a Csülérrel Fradi-MTK meccsen, jól lebasztam a Székelyt, mellettem káromkodott egy hatalmasat, hogy „kúrva Isten bassza meg!”, aztán elküldtem a picsába, utána meg becsicskítottam a H.-t...
A zsidózás- és cigányozásmentes olasz-magyar meccs kedvező kimenetele után világossá vált, hogy a világ rózsaszín vattacukrát néha jól meg kell véreznünk, megforgatnunk egy tepsi étolajban, föltenni a grillre, majd összepréselni a villamossínen, jól seggberugatni Kyle McAkárkival Orbán Viktort, az álszentek paradicsomának oszlopos tagját és fasizmusában kiemelkedő vezéregyéniségét, és akkor a mi narancssárga, de inkább már (a túlzott megcukrozástól) fehérlő vattacukrunk, a mi South Parkunk a Szomszédok, és ria, ria, hungária, kinnvoltunk mind a meccsen, a stadion őrjöngött, csak néhányan cigányoztak, a román eredmény hallatán, de a degradált inveszticializmus zsenialitásának felturbózott verziója körbecrackeli az életünket, és a hand-in hand and my six brother with my favourite shake fey elvvel alaposan mellétrafált néhány baljós vészmadár, ülünk, fanyalgunk, nyalogatjuk a vérben áztatott cukorsárga vattacukrunkat, néha már bele is harapunk, esetenként lehugyozzuk, hogy „akurvaanyád, legalább íze legyen már”, és ha valakinek még gusztusa van, hogy beleegyen, azt tessék, kárhoztatjuk az ősi mitológiai szentvárományosok körében, és Varga Zoli meg a mi nagyjaink meg a Bercy Parker és Stone ösvényére lép, Zámbó Jimmy meg a Lagzi Lajcsi meg a Bill Gates elmegy a Szaddám Husszeinhez, és seggbekuratja magát a Sátánnal... érdemes beleharapni ebbe a kitűnő kékeszöld színű, vérnarancs ízű internacionalista vattacukorba, amelynek tetejéről már csak a kalapács, a sarló, no meg az ötágú vörös csillag hiányzik, amely annyi ideig okozott kedves emlékeket mindannyiunknak, még emlékezhetünk rá, főleg az idősebbek, de azért köztünk is akadnak olyanok, akiknek vannak még emlékeik, hangulatképeik „arról a világról”.
A konvencionális bürokrata valóság szerteágazó tényei szerint végül jól benyaltam a Henn-nek, adtam az agyamat a „csűrhé”-nek, egyszerűen hogy lehet a Székely ennyire hülye? Elképesztő! Most már végérvényesen becsicskítottam a H.-t, és képzeld, a Tamás már ilyeneket mond a P.-nek, hogy „P., te nagyon kedves, aranyos lány vagy”, „fajulás”, megyünk muterral vásárolni, másfél év után végre fölsírt a Stefi, aztán apámmal mentünk szombaton a hóban irodába, aztán fater megkérdezte, „nincs egy osztálytársad, aki Európában lakik?”, hihim, hyhymmm...
De attól még senki sem lesz jobb, hogy azt mondja, hogy van Isten, vagy nincs Isten, lehet ugyanolyan álszent, ezeknek az álszent balfácán vészmadaraknak azt javaslom, hogy egyenek újévkor habostortát, nyeljék le oly habkönnyűen az életüket, mint ahogy szertefoszlik az órák óta málló vattacukor a kezünkben.