Az otthon maradottak meséiből (Porogi Dorka)

sajnálom
ide fegyverek zúgása el nem ér
itt nem hallhatod a tengert sem
a templom konduló harangját sem
itt olyan csönd van
óramű-pontosan körbejár
a kis szoba szigorú fehér bútorain
néha megül a vállunkon
lábát lógázza és fütyörész

olyan füstös kis játékok ezek
budai bérházba valók, a korlát
mellé, oda.
jávorfák. ilyen a jávorfa-korona.
évszak, napszak telik
nélküled is múlik.
csak a hold hiszi néha
hogy örök.
mozdultál? már nem emlékszem.
fekete-fehér ócska kép, mint
hangyaraj, cipeli a halált.
üres az asztal. loptam ezt a képet,
néhány vonást az arcra, és végül
téged is.
Utoljára téged loptalak.
kel a nap. így nyitom föl a
szemed,
hogy ne félj. kelj fel.

ne várj tőlem szavakat
semmi szájjal-mondhatót.
gyújtsd meg a tüzet a kávé alatt.
halkan hajtsd be az ajtót
most fordulj el.
ne nézz. álljunk így egész
reggelig.
és tetteket se várj,
itass meg, vagy csak hallgass,
amíg iszom.
most jó. a csap csöpög, egy redőnyt
húznak fel a szomszéd házban, az
utcán felberreg egy autó,
és vége is.
elmentél már? nem álltak.
a meleg küszöbre hajtom a fejem.
ne várd tőlem az éjszakáimat,
itt minden az enyém. neked idegen.

nem volt étel több, a
sarokban sötét, a sötétbe
puffantak a könyvek.
oda rogyott le.
szál gerinc, poros szárnyak,
ékszer. sötét. félhomály

vársz. hát várjál. engem
mulattat az idő múlása,
állok. mi dolgom a lélek
labirintusaiban? istened
nem vagyok, nem leszek soha.
engem ne dobjon tűzre senki.

itt vagyok.
máshol is lehelnek
oxigént számba a fák.
máshol talán
tűnődőbb a csend;
nem állnak így
a vörösre bemázolt tűzfalak.
van gyufa a tűzhöz,
főzni van gázláng.
csak ülni béna lábbal, nyelvvel
itt lehet.

elnémulni majdnem tilos
csak amíg az emberek
a járókelők
az ereszekről, a padokról
és szökőkutak kőpereméről
felszedegetik
felbontogatják
az esküket és emlékeket
addig maradj
addig maradj