Sikeres vadászat (Vajda Flóra)

Az őz vére már megalvadt, ahogy a férfi a leölt állatot a hátán cipelve baktatott a hófödte erdőben. Szűkös idők jártak, hideg tél köszöntött a kicsiny falura. Már nem igazán volt megélhetési forrás, ezért a férfit eme apró gida elejtése is mérhetetlen boldogsággal töltötte el. Sötét kabátja elütött a hóval fedett táj mennyei fehérségétől. Lehelete látszott a levegőben, ahogy igyekezett haza, hogy megoszthassa az örömöt és a vacsorát éhes kis családjával. A mai nap bizonytalansága elszállt, és elfeledve az utóbbi idők szörnyűségeit, felszabadultan lépdelt, hallgatva a szűz hó ropogását. Nem érzett mást, csak a frissen sült, omlós őzhús ízét a szájában és az örömöt, melyet gyermekei mosolya jelentett számára. A körülményekhez képest (amik bizony nem voltak épp felhőtlenek) egészen boldog volt, és ez az érzés reményt keltett benne a jövőt illetően, hisz sokáig teljesen kilátástalannak tekintette hátralévő életét. Legszívesebben szárnyra kapott volna, hogy felülnézetből is láthassa otthonát, mint akik azokban az ijesztő zöld repülőkben már sokszor megtehették.

Ahogy közeledett a cél felé, megszaporázta lépteit. Már hallotta fejében csemetéi örömkiáltását, mikor majd elárulja nekik, mi lesz a vacsora.

Már nem lehetett messze, amikor egyszer csak: "KATT".

Egyszerre a fehér mennyország pokollá változott. Meghallotta azt az ördögi hangot, amit eddig csak legszörnyűbb rémálmaiban vélt hallani, azt a hangot, amely elvette tőle fiát és még oly sok szerettét. A másodperc töredéke alatt megdermedt, és immár teljesen mozdulatlanul úgy állt ott, mint a kis őzgida, mielőtt meglőtte. Őrült sebességgel száguldoztak a gondolatok a fejében, felrémlett előtte kislánya aggódó tekintete, az a szempár, amiért a világ összes kincsét odaadta volna. Már nem is emlékezett, mikor borította el szemét ily meggátolhatatlanul a könny. Akkor sem sírt, mikor haldokló fia mellett virrasztott, hallgatva a puskák dörgését. Azonban most, ez a hirtelen jött változás, az öröm elillanása és a dermedt mozdulatlanság kényszere, rémülettel töltötte el. Soha nem félt még így, pedig éveken át csupán véletleneken múlt az élete, és már hozzászokott a viszontagságokhoz. Nem is tudta, mit érez, önsajnálatot vagy bosszúságot, de ahogy a szája remegett, tisztában volt vele, hogy ennek nem a hideg az okozója. Szinte szégyellte félelmét, és dühösen próbálta leküzdeni magában a zokogást.

Tudta, hogy nem állhat itt örökké, és hogy semmi sem mehtheti már meg ebből a helyzetből. Még nem mozdult, előbb indokot akart, amely biztosítja arról, hogy jobb lesz így. De nem ment. Képtelen volt legyőzni azt a határtalan bánatot, amit érzett. Sajnálta magát, amiért a legváratlanabb pillanatban kell elmennie, sajnálta a gyermekeit, akik nem csak éhesek maradnak, hanem árvákká válnak, és az őzgidát is, akinek így hiába kellett meghalnia, mert ezután a dögevők martalékává válik. Igazságtalannak tartotta, hogy pont ebben a felhőtlen pillanatban kell bekövetkeznie a szörnyűségnek, ráadásul rajta múlik, hogy mikor fog megtörténni, de az biztos, hogy megakadályozni nem tudja, csak késleltetni.

- Nem, ennek így semmi értelme! - gondolta magában. Rájött, hogy akármit tesz is, semmiképp sem tudja elkerülni az elkerülhetetlent. Mély lélegzetet vett, és minden erejével arra koncentrált, hogy megbarátkozzon a halál gondolatával. Képzeletében szemben találta magát a sötét ruhás idegennel, akit mégsem érzett teljesen annak, hisz már évek óta ott ólálkodott körülötte, néha el-elragadva valakit mellőle. Gondolatban megigazította kabátját, kezet fogott új útitársával, és igyekezett beletörődően mosolyogni. Lassan őszinte megkönnyebbülés árasztotta el, és érezte, ahogy a rettegése légneművé válik, és lassan elszáll. - Ha mennem kell, hát megyek. - Ezt gondolta, miközben felkészült a lépésre. Utoljára még elbúcsúzott gyermekeitől, barátaitól, és elvesztett szeretteire gondolt, akiket talán hamarosan viszontláthat. Nem csupán álhősködés volt ez, hisz ki előtt hősködött volna.

Aztán lassan felemelte egyik lábát, várt egy pillanatot, majd elrugaszkodott a földtől, és már szökkent is előre, várva a fülsüketítő hangzavart és a leszakadó végtagok sokkoló fájdalmát. De semmi sem történt. Azt gondolta, talán az utolsó töredékpillanatok hosszabbnak tűnnek, mint amilyenek a valóságban. Ott állt, mint egy jégszobor, immár néhány méterrel távolabb, mint pár másodperccel azelőtt. Percek kellettek, mire ráeszmélt, hogy nem az történt, amire számított. Ekkor zokogva roskadt a földre, leejtette válláról a drága kincset. Összekuporodott és minden izmát összeszorítva hangosan jajgatott. Dühös volt és elkeseredett. Gyűlölte a helyet, melyen pár perce mereven vesztegelt, gyűlölte a földet, melybe belemarkolt, és gyűlölte önnön sanyarú emberi mivoltát... Egy ideig, térden állva, kezeit ökölbe szorította, a dühtől remegve vesztegelt a földön. Nem érezte az idő múlását...

Aztán egyszer csak, mint akiből elszállt a lélek, csupán egy üres testet hagyva maga után, üveges tekintettel felállt. Pár másodpercig a távolba meredt, majd előhúzta a kést, mellyel az őz torkát elmetszette, és ugyanazzal a gyakorlott mozdulattal bepótolta, amit az akna elszalasztott.