Egyszer az apám elütött egy nyulat a Mátrában (Pályi Sándor Márk)

Egyszer az apám elütött egy nyulat a Mátrában, ködös éjszakában, vagy lehet, hogy csak majdnem ütötte el, már nem emlékszem, drapp emeletes ágyban aludtam ezalatt, reflektorfénnyel világított rá, amitől a nyúl mozdulatlanná vált, ekkor már (még) Wartburgunk volt, ugyanezzel a Wartburggal robbantunk le egyszer óránként, Varsóból hazafelé, végül egy motelban aludtunk a cseh-szlovák határon, gyűrött paplannal meg óriás üvegablakokkal. Gyerek voltam még, és most is oda vágyom vissza, balatonszemesi veteményeskertbe, szőlők, almák, egresek közé, konyhában kakaóért, paradicsomhoz, paprikához, meg amikor az unokatestvéremtől loptam száz forintot, nyolcvankilencben, elvidámparkoztam, aztán máris bevallottam, amikor hazaértem, loptam többezer forintokat is, télen, apámtól, Legót akartam venni, a Márvány utcában láttam egy kirakatban, de már a spájzban elkaptak, túl feltűnő lehettem, szerettem azt a negyvenezer forintot is, amikor a Trabantot adtuk el Wartburggá, a konyhában, hajnalonként cumisüveg-kupakokkal játszottam, a lényegére már nem emlékszem, de akkor mesélte apám, hogy egyszer Brazíliában lezuhant egy gép a dzsungelben, mindenki meghalt a félelemtől, egy kislány maradt csak életben, nem tudta, mi az a halál, egy fán fennakadt a repülő, lemászott, kérgekkel, gyökerekkel táplálkozott, utána megtalálták; aztán Varsóba kerültem, minden ősszel lambériás házakra vágytam, meg mindentcsináló-gépre a Nyuszitól, kilencéves koromban kiraktam az ablakba a kívánságomat, ahhoz voltam szokva, hogy karácsonykor feladtuk az anyámmal a kívánságaimat, borítékban, postán, a Jézuskához címezve, Mennyország, bélyeggel, egyik nap aztán eltűnt az ablakomból a papír, jövő karácsonykor tudtam meg, hogy nincs is Jézuska, amikor bolti árazógépet kértem, reménykedtem utána, hogy talán csak a szél fújta le az ablakomból a levelemet, az idő tájt a legintimebb gondolataim közé tartozott a mindentcsináló-gép, azzal akartam irányítani a világot, akkoriban gyakran előfordult, hogy a párkányon felejtett papírlapjaimat éjszaka lefújta a szél, hajnalonta pizsamában futkároztam a házunk előtt, úgy szedtem össze, most már milliomos akarok lenni szeptemberenként, egy nap építőkockákat rajzoltam, minden kocka egy ember volt, gyönyörűséges ez az öniróniám, hogy a csillagok mind kövek, minden ősszel lambériaszín arcú lányokat keresek, emlékszem, az apám épp egy színházi előadásról tartott hazafele, amikor elütött egy nyulat a Mátrában.