Öngyilkos gondolatok a metrón (Valcz Péter)

...és az ember elhatározza, hogy lemegy a föld alá. Belép. Több ezres frizurákat szétfújó szél is jelzi már előre: ez egy más világ. Titokzatos, túlvilági hangulat.

A mozgólépcső olyan lassan, már végtelen idő óta csak visz le-le-lefele a sötétségbe. Tán sose lesz vége. Siralomházi végtelen percek. Furcsán égő lámpák aranyra festik az emberek arcát. Idétlen, színes és közömbös reklámok próbálják elvonni a figyelmemet a valóságról. Én csak megyek, megyek egyre lejjebb és lejjebb. Akik túl vannak már a kísérteties utazáson, akiket szembehoz az ördögi gép, mozgásuk gyanúsan megváltozott; hason, szinte rajta fekszenek a lépcsőn. És még mindig megyek, de már látom a végét. A végénél éhes sátáni fogak várják, hogy cafatokra szaggathassák a lábfejem. Ha nem ugrom át, megteszik. Átugrom.

A két különböző irány megosztja az embereket. Senki sem tudja, melyik az Út, mely Oda visz. Hosszan tűnődöm a kereszteződésnél, közben a rohanó világ rohanó emberei fellöknek, odébb taszítanak, átmennek rajtam. Miért is kerülnének ki? Én is csak egy vagyok a tömegből, akit nekik föl kell lökniük. Rendíthetetlenül tör ki-ki a maga célja felé; a határozatlan alakokat kiközösíti, eltapossa a társadalom. Felháborodni nem szabad. Természetes kiválasztódás a túlélés; véges hely van a metrón is, lehet, hogy épp miattam nem férnének föl, késnék le a megbeszélést, a tárgyalást, a randit, a meccset, a gépet, a létet.

Majd piros számokon pihen meg a tekintetem. Számol. Számolja a még megmaradt perceket. Tudatosul bennem, hogy már nincs sok időm hátra. Dönteni kell. Összeszedem minden erőm és határozottan elindulok az egyik oldal felé, majd visszafordulok, és még mindig határozottan a másikat választom. Beleolvadok a tömegbe. Belebámulok a sötétségbe. Közben a másodpercek csak fogynak és fogynak. Messziről már hallani a hóhér fogainak telhetetlen csattogását. Eljátszom az öngyilkosság gondolatával. Látom, ahogy a mentősök reménytelenül próbálnak életet lehelni testembe. Sírnak a szüleim, a rokonok, a barátok. Fentről lenézek a temetésemre. Kicsit én is meghatódom. A szél fáj. Egy újságlapot is ide fúj. Beesik a sínek közé. A szélvihar, a förgeteg hatalmas túlvilági keze játszik a lappal. Forgatja, gyűri, szaggatja, tépi, marcangolja a tehetetlen kis újságot. Minden szem reá mered. Nyilvános kivégzés. Senki se mer, otthagyva a tömeget, a zsurnál után ugrani. Fél, hogy őt is elragadja a léghatalom. A szekundumok fogynak, a hóhér hörgése közeleg. Az újságocska nem adta föl, még harcol, küzd az életéért; egyre keservesebben, egyre gyengébben, míg végül egy nagy lökés csattanva kiteríti a falra. A főoldal láthatóvá válik:
"Újabb öngyilkosság a metrón!"
És a hóhér lesújtott.
És a mentők...
És a szüleim...
És a temetés...
Kicsit meghatódtam.