A Radnóti Színházban ülök, erkély utolsó sorban, jobbra, közvetlenül a még kattogó, meleg reflektor mellett. Száll a por, de már sötét a színpad, összehúzták a függönyöket is. Most tipegnek ki a Nagymező utca hűvösébe, a körúti éjszakába az utolsó bicegős öreg nénikék, és lassan egészen kihalt lesz a nézőtér. A függöny mögül még hallom Bálint András hangját: "Megvagytok már?" - kérdezi; nyilván a díszletesektől. Aztán elindulok én is.
Molnár Ferenc ezt a vígjátékát is a századelő Vígszínházának írta; Hegedűs Gyulának, Varsányi Irénnek. Mert amíg a Nemzetiben Jászai Mari szájából a görög tragédiák súlyos mondatai zuhogtak alá, és a Népszínházban Blaha Lujza énekelt; addig a Vígszínház "modern" darabokat játszott; a korabeli Pest szereplői tűntek föl színpadán: úri kisasszonyok és bohém festők, Selyem Cinkák és nagyságos asszonyok, házastársak, akik úgy szólítják egymást, ahogy a szobalányt is: "fiam". Az ördög maga is megjelenhet itt, föltűnés nélkül, kényelmesen, hiszen itthon van; mindenkiről tud mindent, és ezt nem is rejti véka alá. Mindent fölforgat, mindent elrendez, mindenhova bejáratos, elbűvölő és utálatos egyszerre, mert persze róla nem tudnak semmit, a neve "mondjuk dr. Kovács".
Jolán: Gubás Gabi. Elza: Szávai Viki. Dr. Kovács (az ördög): Bálint András. Talán ők a legfontosabbak. Gubás Gabin a gyönyörű báli belépő, Szávai Viki egész lénye, mosolya, könnyei, Bálint András rubinvörösen izzó gyűrűje, markában a revolver mind-mind azt a századeleji gyengéd gunyorosságot, finom öniróniát tükrözik, amit Molnár a jelenetekkel, a sok helyzetkomikummal sugall. Talán néhol lehetne pergőbb a játék, feszültebbek a párbeszédek, de ez biztosan változik majd az esték folyamán. Ma este hálás volt a "bús pesti nép", a Radnóti közönsége annak a kis csapatnak, akik - különös csoda - még tudnak egymás szemébe nézni a színpadon.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése