Újságunk lapzártájának estéje van, és hosszasan gondolkodtam, miről is írjak e rovat ránk szabott soraiban. A választási őrület lassan lecsengőben van, a 4.-es diákokról pedig külön hasábokon emlékezünk meg. Persze írhatnék a kamerás figyelőrendszerről, vagy az idei show-ról, hiszen az utóbbi oldalas dicshimnuszt érdemelne, és még sorolhatnám az egyébként tökéletes, e rovat megtöltésére alkalmas témákat, eseményeket. Sajnos az élet adott könyörtelen megoldást számomra.
A mai napon (2002-05-09) délután két fiatalember egy móri bankfiókban nyolc embert lőtt agyon, akik közül hatan a helyszínen vesztették életüket, és e sorok írása közben orvosok küzdenek a másik két szerencsétlen áldozat életéért. Tulajdonképpen ez a hír. Ez az, ami mellett nem tudtam szótlanul elmenni, és még ha ezzel meg is sértem a Yes comment hagyományait, kivételesen nem iskolai hírt kell kommentálnom.
Néha elgondolkozom a halálbüntetésről, és egy-egy ilyen helyzetben, mint a jelenlegi, kénytelen vagyok igennel válaszolni magamnak feltett kérdésemre: igen, kell halálbüntetés, az ilyen ember(?) nem létezhet egy percig sem tovább társadalmunkban. Ám miután kissé lehiggadok, rájövök, hogy a vajszívűségnek is vannak határai! Miért érdemelné meg ez az ember, hogy egy pillanat alatt, minden szenvedés nélkül szenderüljön el örökre? Ha lenne lehetőség rá, egy zárt szóbába beengedném a tetteseket, ahol annak a szerencsétlen 6-8 kivégzett embernek a családja van. Rájuk hagynám a döntés jogát. Miután újra kissé higgadtabbá válok, megint változtatnom kell eddigi álláspontomon. Nem szabadna így beszélnem, hiszen a gyűlölet csak még kegyetlenebb gyűlöletet szül, és én mindig is ez ellen próbáltam tenni. Nos, ezzel elérkeztünk az én igazi problémámhoz: mit lehet egy ilyen helyzetben tenni, gondolni, érezni? Megvetjük ezeket a rémségeket, elutasítjuk őket, és természetesen együtt érzünk a hozzátartozókkal. Én mégsem érzem, hogy ezzel kikerülnénk egy újabb borzalom bekövetkeztének az esélyét. Úgy érzem, tehetetlenek vagyunk az erőszak ellen, és ez mélységesen elszomorít. Talán az egyetlen, amely hosszú távon segíthet, ha mi mindnyájan teszünk a brutalitás, erőszak legapróbb megjelenési formái ellen is. Ha nem tolakszunk a büfésorban, vagy a bennünk felgyülemlett mérget nem egy nálunk gyengébb, szelídebb osztálytársunkon töltjük ki, akkor már tettünk valamit.
Elnézést, de a hangulatom nem engedett mást írni. Ígérem, ősszel vidámabb témával várlak titeket!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése