Az alapanyagot szerencsés kézzel választotta a rendező hölgy (állítólag egy matekórán), elvégre vicces gyerekek járnak ide, így vicces darabbal nagyot bukni nem lehet. Pláne így, hogy épp ilyen biztos kézzel találta meg, nem túlzás, minden szerepre az ideális embert. A szomorú szemű csillagász, illetve a házitanító a már dicsért Peti, aki korábban jó magasra tette a lécet a nekrofil Vonnegut-darabbal, illetve Pályi művész úr szexuálszimbolista mély-lélekelemző ámokfutásának hiteles visszaadásával, így őt alighanem meg is dobálta volna a közönség paradicsommal, ha nem hozza a formáját. (Legjobb pillanata: "mint a borotva! - Borotva? - Borotva!" - persze ez szól Molnár Ferencnek is.) Darabbéli imádottja, a kiházasítandó Xaxa, azaz Téby Zita produkálta - szerintem - az előadás csúcspontját, amikoris merengőn (amit egy vékony hajszál választ el a bárgyútól, de elválaszt) a végtelenbe néz, és azt mondja: "Liba" (enyhe kérdőjellel a végén). Ez az az élmény, amit visszaadni nem lehet, aki nem látta, sosem tudja meg, milyen csodálatos egyszerűséggel, a gyermeki felismerés szenvedélyével, ugyanakkor önkritikusan lehet azt mondani, hogy liba. Zitáról, azt hiszem, még az ötvenéves érettségi találkozón is ez fog eszembe jutni.
Alighanem közönségkedvenc lett Ádám Gábor. Mindenki kedvére asszociálhatott játéka láttán, nekem az Alfréd, a kacsa című rajzfilmsorozat diktatorikus hajlamú varja jutott eszembe róla. Kell-e mondani bármit? Aki látta, úgyse felejti el, aki nem, annak nem lehet visszaadni hihetetlen hanghordozását (oly mértékben felemelte a hangját minden egyes szó elején, mintha legalábbis az Oscar-díj győztesét jelentené be a legjobb film kategóriájában - picit vicces), nyújtott lábbal történő trappogását, egész jelenségét. Szintén különleges élmény volt a felemás-csíkos-térdzoknis szakadt gatyás Hannát Bourbon mellékági dívaként látni, tekintélyes családanyaként. A napóleonos poénok ízét kissé elvitte a huszonegyedik század szele, de amikor azt mondta: "Én vad anya vagyok" - az valami imádnivaló volt.
El ne felejtsük Avar Zolit. Isten keze és kedvesen selypítő hangja csettintésre oldja meg a fiatalok problémáit. A főpróbát nem az elejétől néztem, így kicsit félreértettem a szerepét, néhány gesztusából azt hittem, hogy papcsuhába bújt nőcsábász, mígnem az előadáson megvilágosodott számomra, hogy nincsenek hátsó szándékai, annál is inkább, mivel a fontosabb hölgyszereplőkkel rokoni szál köti össze. Laza, akár a nyakán hetykén függő kereszt. Röviden a többi szereplőről: Tarr Feri a szolgáló, akit a mai ember legszívesebben pszichológushoz küldene - tán ő lenne a kisember a felső rétegek csatározásának árnyékában, egy javításra szoruló csavar az arisztokratikus gépezetben. Wunderlich, alias Kereszty Márk ritkán szólal meg, de parádésan elkapja az almát, és végigküzdötte a próbákat is, még ha emiatt majdnem keresztbe is tett néhány közös sörözésnek. Albert anyja (Almásy Katinka) picit lelassítja a darabot a harmadik felvonás elején, ez részben a szerepnek, részben neki köszönhető, persze vannak neki is jó pillanatai. Beatrix húga mint egy szolgálólány futkos fel s alá, ezt Rochlitz Réka meg is teszi, a két süvölvénynek pedig (Jankó és Bálint) kiváló alap ez arra, hogy a következő években életben tartsák a majoros színjátszást.
A körítés is megvolt, ahogy illik. Elsőrangú jelmezek és díszletek - bár az rejtély, mit is keres A Gyűrűk Ura az 1900-as évek elejének könyvespolcán, de biztos jó volt a hangulat a festés alatt. Így legalább beleköthettem valamibe.
Jäger Csaba másnap eksztatikus állapotban dicsérte a szereplőket, akik állítása szerint visszaadták a kedvét a színházhoz. Gondolom, nem volt ember közel s távol, aki ne szeretgette volna őket halálra. Idekívánkozik az apró kommentár: a nézőtér kb. 70%-át a szülők, nagyszülők, egyéb rokonok ÉS a tanárok tették ki, ami egyrészről örvendetes, másrészről azt is jelenti, hogy a diákság igen csekély számban képviseltette magát - ennél A hattyú sokkal többet érdemel. A hangulat így is jó volt, nevetés, sírás, tapsolás, puszi, kamerák, vakuk, félméteres objektívek, meg az érzés: miért nem szálltam be valamelyik szerepre, amikor Dorka szólt?
(Molnár Ferenc: A hattyú. Rendezte: Porogi Dorka. Városmajori Gimnázium díszterem, 2002. december 5. Súgó: Sólyom Kati; díszlet: Molnár Eszter; világítás: Vörös András)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése