A tél beálltakor nekem mindig nagy-nagy szomorúság gyűlik össze a szívemben, és olyankor általában elég depressziós vagyok. Nagyon erősen össze kell magam tákolni mindennap lelkileg és fizikailag is emiatt, mert akkor az ember rögtön rosszabb állapotban van, mindene fáj, hol ez a bajom, hol az, sírhatnékom van, türelmetlen vagyok. Most azzal próbálom nyugtatni magam, hogy ez most csak azért van, mert annyira sokat dolgoztam szeptember óta, hogy lényegében nem volt szünnapom, tehát most ezt ennek tudom be. És azt remélem, hogy amikor jön a december, akkor könnyebb lesz, részben azért, mert jönnek a fantasztikus ünnepek, részben azért, mert nem huszonhat előadásom lesz majd, csak tizenhat, tehát minden másnap már szabad vagyok. Az azért sokat számít.
Mit jelent, hogy eljött a Katonából és a Nemzetibe szerződött?
Az, hogy eljöttem a Katonából, egyáltalán nem igaz, mert nem vagyok kevésbé ott, mint itt; ott is játszottam a Hedda Gablert, például, tehát azt nem hagytam ott. Az pedig, hogy ez az egész helyzet így alakult, erről nem beszél senki, azért volt, mert Zsámbéki Gábor (a budapesti Katona József Színház igazgatója - P.D.) azt mondta, hogy aki vállalja a Nemzetiben rendezett darabokban a közreműködést, az nem lehet tag a Katonában. Márpedig a Vasziljev[1]-darabra egy évvel azelőtt ő adott ki... tehát ez egy bonyolult, Schwajda és Zsámbéki közötti harc, aminek én ilyen módon az "áldozata" vagyok. Az igaz, hogy mire ezt mondta, addigra már Bán Jani eljött a Katonából játszani egy szerepet, meg Stohl Andris eljött a Katonából játszani egy szerepet, meg eljöttem én is, meg hívták Bertalan Ágit is, Lázár Katit is, meg jött volna Csákányi Eszter is, tehát tény és való, hogy nagyon nehéz lett volna egyeztetni minket. De azért lehetett volna. Szóval nem volt egy könnyű periódus ez, az egész tavalyi évad miatt. És aztán mi történt - Vasziljev a sok igazgatóváltás körüli huzavonában azt mondta, hogy ő ide nem jön: tulajdonképpen igaza van, de mi aztán itt mardatunk tizenhárman szerződések, illetve munka nélkül. És akkor felajánlották nekem, hogy ledolgozhatom azt a pénzt, amiért ideszerződtem a Vasziljev-előadásra, és ezért én most Selmeczivel[2] (akit egyébként, mióta Erdélyből átjött, ismerek és nagyon nagyra tartok, nagyon nagy művész) dolgozom a Pesti színben. Nem bántam meg, nem érzem azt, hogy egy fölösleges ócskaságot csinálok valami helyett, amit nagyon vártam, és azért is voltam hajlandó azt mondani Zsámbékinak, hogy én akkor is meg akarom csinálni a Vasziljevet, ha ő egy ilyen helyzet elé állít engem, mert én nagyon szeretnék dolgozni Törőcsikkel és Vasziljevvel is.
Mit játszott volna a Lear királyban?
Nem tudjuk. Az a próbákon derült volna ki, hogy ki mit játszik. Tehát egy egyedülálló esély és lehetőség volt arra, hogy valami máshogy történjen, mint az eddigi évtizedek alatt. És amikor Zsámbékinak és Aschernak ezt Csákányival együtt először említettük, akkor még ők is nagyon lelkesek voltak, és azt mondták, hogy persze, ezt abszolút el kell vállalni, ez csodálatos, ez szuper. De aztán nagy vargabetűk keletkeztek és eltorzult az egész kép.
Akkor még az is lehet, hogy visszaszerződik majd a Katonába?
Nem tudom. Az is lehet, hogy itt maradok, az is lehet, hogy elmegyek, az is lehet, hogy ezentúl mindenhol vendég leszek, az is lehet, hogy visszamegyek.
Jó egy színésznek az, ha szabadúszó? Nem kell, hogy egy társulatba tartozzon?
Azonos stílusú és ízlésű színészek abszolút tudnak együtt dolgozni, tehát ehhez nem kell társulat. A társulat szerintem nem a színészeknek jó elsősorban, hanem a vezetőknek. Egyetlenegy esetben jó a társulat a színészeknek: ha fiatalok és nagyon újat akarnak, és még semmilyen egzisztenciális dolog nem fontos a számukra, tehát még az sem, hogy lakásuk legyen, hanem barátoknál alszanak, és itt-ott-amott megoldják az életüket. Abban a minutumban, hogy valaki bármiféle minimális egzisztenciát akar teremteni magának, már bonyolultabb a helyzet. Tehát ez addig jó egy társulatnak, amíg Kaposváron színészházban lakunk, mert éjjel-nappal bennvagyunk a színházban; reggel kilenctől reggel négyig, és akkor reggel négytől kilencig alszunk - na az egy társulati élet. Vagy a Katonában, amikor odamentem, az első öt-hat évben, de már az is sokkal kevésbé volt az, mert aludni azért hazamentünk; az igaz, hogy csak kettőkor, de nem négykor. Addig ültünk a kocsmában, szemben, a Pilvaxban, és téptük egymást és beszélgettünk arról, hogy hogy kell jobban megcsinálni azt az előadást, vagy hogy próbáljunk másnap, vagy hogy melyikünk hogy dolgozik. De abban a pillanatban, hogy elfogy az emberből vagy a társulatból például - ez furcsán hangzik, de így van - a szexuális feszültség, tehát nagyon megismered és megszokod a többieket, és persze ők téged; nem hatnak már rád, akár mint nő, akár mint férfi, és úgy érzed, hogy már az agyadat is teljesen kiadtad, és már mindent tudnak rólad, és már a többiek is úgy érzik, hogy ezt már hallottam, ezt már ismerem, ezt már láttam, most megint ezzel jön; abban a pillanatban kész, vége. Azért fúj ki minden társulás egy idő után, mert az emberek egyszerűen megunják egymást - hét-nyolc-tíz év alatt biztosan. Ha szerencsés az a hely, úgy tudják pótolni, hogy újabb és újabb négy-öt-hat olyan fiatal jön, akik ugyanezt csinálják tovább. De olyan nagyon ez sem működik. A Katonában is látom meg Kaposváron is, hogy azért az már nem az, mint ami volt - jó, Kaposvár még ma is műhely, meg az vidék, tehát ha valaki oda lemegy, akkor tényleg semmi más nincs, mint a színház, még most is.
Nagyon sok felnőttet kérdeztem meg, hogy melyik volt életük legemlékezetesebb színházi élménye, és szinte mind a Három nővért mondták. Én sajnos csak a tévére átdolgozott változatot láthattam, de még így is hihetetlenül nagy élmény volt, pedig, gondolom, a tévé sokat levesz belőle.
Á, hát ötven százalék, a tévében...
Mégis: mi kell ahhoz, hogy egy ilyen előadás születhessen?
Ezt nem lehet megmondani. Ha ezt meg lehetne mondani, akkor azóta mások is meg mi is tudtunk volna csinálni ilyet. Nem lehet megmondani. Az a lényege az ilyennek, hogy egyszer az életben, vagy kétszer az életben "kifut" valakinek, tehát hogy Ascher pont akkor abban a periódusban ilyen állapotban volt, Szirtes Ági pont olyanban, én pont olyanban, Bán Jani ilyenben - tehát egyszerűen úgy kereszteződtünk ott. Először is ott kezdődik, hogy ez még a Katona első három éve alatt volt, a '85/86-os évadban, amikor már mindenki ismerte egymás nyelvét, még mindenki halálszerelmes volt a másikba, nemcsak mint ember - de úgy is! -, hanem mint művész; éjjel-nappal együtt voltunk, nem volt ott senkinek a szövegében egy olyan szó, amit a másik (akármelyik) színész ne rágott volna át; a magánéletünk teljes csődben volt, mindannyiunké, tehát nem is volt más kiút, csak a színházba be... és fölöttünk álltak a csillagok. Nem tudom.
És ezt hogy lehet tartani sok évvel az előadás megszületése után is?
Tartani, azt lehet. Tudniillik a színészetnek az a lényege, és az egy csodálatos dolog, hogy ha egyszer megszületik benned valami, akkor az automatizmussá válik - olyan, mint a pavlovi reflex, érted? Bemegyek, fölveszem a cipőt, és mire befűzöm, már benne vagyok nemcsak a cipőben, hanem abban az állapotban is. Meglátod azokat a deszkákat a padlón, a díszletet, és azonnal megvan. Aznap reggel, amikor fölkelsz, bekapcsol és visszajön az egész két hónapos próbafolyamat, és lassan beépül a szervezetedbe, a torkodba a hangok, ahogy kimondasz egy szót, és annál a mozdulatnál, ahol kell, hiába vagy aznap boldog és jókedvű, biztosan elsírod magad. Mert följönnek azok az emlékek, amikből próbáltál, eszedbe jut, ha akkor a próbán valamitől borzalmasan bánatos voltál, vagy olyan állapotba hajszoltad magad, ugyanaz az állapot rögzül és ugyanazok a dolgok eszedbe jutnak. Hacsak aznap nem történt veled valami még nagyobb szörnyűség, mert akkor azt használod fel. De ha aznap minden a legjobban van, akkor is minde visszajön, és minden, mint egy alagútba, beszív, és mész vele. Tehát ha nagyon alaposan és jól le van téve egy előadás alapja, és minden mondat mögött tudod, hogy mi van, ha nincsenek üresjáratok sem a te fejedben, sem a másikéban, és mindig, amikor a másik beszél, és neked nincs szöveged, te akkor is tudod a szerepedben, hogy éppen milyen állapotban vagy, és belül mit reagálsz rá, és mit gondolsz - tehát tele van élettel, teljesen föl van töltve az egész fazék; akkor teljesen mindegy, hogy hány évig megy az előadás.
Csak akkor volt nehéz ezt az előadást eljátszani, ha nem voltak az előadások között szünetek. Százszázalékosan fel kellett gyújtani magad, ezt máshogy nem lehet. Nem lustálkodtál közben. Nem eshettél ki egy fél másodpercre sem, tehát civil gondolatnak ott helye nem volt. De ez viszont nagyon-nagyon fárasztó, és négy-öt év után már a színház is tudta, hogy egy hónapban háromnál többször nem tűzhetik műsorra, mert akkor nem tudjuk jól eljátszani. De egyébként lehet, lehet, hogy a mai napig is, akár... Ez beépül egy egész életre. Ezt soha nem fogjuk elfelejteni.
Verset mondani szeret?
Nagyon. Engem az iskolában letiltottak a versmondásról, buta tanárom volt, azt mondta, én otthon annyi verset mondhatok, amennyit akarok; az iskolában nem engedtek verset mondani. Ezért aztán olyan szégyellős lettem, hogy nem is mondtam évekig. A főiskolán pedig nagyon nehéz volt, mert Gáti Józsi bácsi tanított minket, és ő mindenkit halálosan lecikizett, szóval te nem tudtál egy mondatot úgy elmondani, hogy az tessen. De mégiscsak valami varázslatot átadott, mert azt megtanította, hogy tulajdonképpen egy levegő egy vers, és technikai megoldásokat adott; azzal, hogy ki mit bogoz ki a versből, azzal ő nem foglalkozott. És egyszer-egyszer, ha sikerül úgy levegőt venned, mondjuk, hogy ki tudtál mondani négy-öt-hat sort egyben, akkor egyszerűen megérezted, és beleszerelmesedtél abba, hogy meghallottad, hogy kell elmondani egy gondolatot. Például a mai srácok ezt nem tudják. Kevesen tudnak verset mondani - és már mi sem, már mi sem tudunk ahhoz képest, hogy a még idősebbek, Tolnay Klári, vagy az én apám tudott, mert egyszerűen akusztikailag ők jobban meg tudtak fogalmazni egy-egy verset. Ez egy nehéz mesterség, a versmondás. Sok-sok órát kell eltölteni egy vers olvasásával, az újra- és újra- és újraolvasásával, böngészésével, és aztán a hangos megjelenítésével ahhoz, hogy az szóljon valahogy. De szeretek verset mondani. Sokszor nem sikerül úgy, ahogy én szeretném hallani.
Milyen gyerek volt, milyen diák? Lázadó típus?
Igen, igen. De azért jó gyerek voltam, a mamámnak én jó gyereke voltam, nem okoztam gondot. Nem voltam egy problémás gyerek otthon. Az iskolában... hát nem bontottam le a suli falát, de az biztos, hogy volt egy kis csapat, akikkel úgy együtt jártunk. Nem voltam nagyon szemtelen, de hát még ezzel is egy kicsit kilógtam. A Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártam, és... hát egy farmerban jártam végig az egész iskolát, még jó, hogy a trikómat váltottam. De nagyon nem akartam rossz lenni a suliban se, mert nem akartam a papámat meg a mamámat rossz helyzetbe hozni. Így is megállás nélkül bántottak meg kiközösítettek - semmiképpen sem egészséges helyzet, hogy az ember híres szülők gyereke. Egyáltalán nem szimpátiát vált ki, hanem inkább rugdosnak és kiközösítenek. A gyerekek nem, a gyerekek bírtak, de a tanárok... szóval vigyáznom kellett, mert nem akartam, hogy az anyáméknak gondja legyen.
Miért lett színész?
Mert semmi másnak nem tudom magam elképzelni. Úgy érzem, hogy nekem egyszerűen semmi más nem megy. Pici gyerekkoromtól kezdve éreztem, hogy nekem ehhez iszonyú sok közöm van. Már kölyökkoromban láttam, hogy ki az, aki jó és ki az, aki nem jó színész; pici koromtól kezdve hallottam, ha egy mondatot rosszul hangsúlyoztak, ha nem jól mondták el, mert "hiányzott belőle valami" - ezt egész pici koromtól éreztem.
Tehát fel sem merült, hogy más foglalkozást válasszon?
Felmerült, mert a papám annyira nem akarta, hogy színész legyek, úgyhogy miatta akartam lenni mindenféle más; utazó meg biológus, meg pszcihológus is - próbáltam én jó gyerek lenni, de... végig kellett volna járnom az egyetemet úgy, hogy matekot tanulok... meg azért ez nem úgy van. Az én számomra gyerekkoromtól kezdve olyan irgalmatlan varázs ez az egész, hogy bejössz egy épületbe, és történik valami a színpadon, és azt látják az emberek, és te meg tudod mutatni - és főleg, kiélem a saját rettenetes sok fájdalmamat meg bajomat. Alapvetően nekem azért van erre szükségem, mert annyi feszültség van bennem, hogy nekem nagyon jó, hogy ezen a helyen le tudom vezetni. Nem tudom, mit csinálnék, ha ez nem lenne. Lehet, hogy már nem is élnék. Nekem ez gyógyír. Meg az is, hogy belemenekülhetek mindenféle szerepekbe, alakokba, és nem kell mindig magamon töprengenem... az szomorú dolog, ha magamon töprengek... (nevet) Most mondjak ilyen közhelyeket, hogy "mert ha jól sikerül egy előadás és a nézőtéren tapsolnak..." - az csodálatos érzés! Ez banálisan hangzik, ha akarom - ha meg nem így akarom, akkor halálosan komoly. Tényleg csodálatos, ha azt érzed, hogy tudsz valamit adni, és, mondjuk, megnevettettél száz-kétszáz-ötszáz embert, akkor az borzasztó jó érzés... vagy ha sikerül valamit jól elénekelni, vagy érzed, hogy ott kicsordul a nézők könnye... akkor az... nagyon jó. Ez egy jó szakma, szerintem. Tényleg.
(A beszélgetés 2002. november 24-én készült.)
[1] Anatolij Alekszandrovics Vasziljev, orosz színházi rendező. Az előzetes tervek szerint 2002 őszén Shakespeare Lear király c. tragédiáját rendezte volna a budapesti Nemzeti Színházban. Az előadás sajnos - a színház vezetése körüli botrányok miatt - meghiúsult.
[2] Selmeczi György, zeneszerző, zongoraművész. Ő rendezte a Nemzeti Színházban a Pesti szín c. zenés előadást, amiben jelenleg is játszik Básti Juli.
*
Básti Juli 1957. augusztus 10-én született Budapesten. Apja, Básti Lajos szintén híres színművész volt. A Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1980-ban végezte el. 1980-tól 1984-ig a kaposvári Csiky Gergely Színház, 1984-től tavalyig a Katona József Színház tagja volt. 1982-ben San Remóban a legjobb női alakítás díját, itthon pedig KISZ-díjat kapott. 1985-ben is elnyerte a legjobb női alakítás díját, Moszkvában. 1985-ben Jászai Mari-díjat, 1992-ben a filmkritikusok B. Nagy László-díját és a színikritikusok díját egyaránt elnyerte. 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Jelenleg hazánk egyik legismertebb és legnépszerűbb színésze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése